Bloodlust: 7. fejezet

Az erdő szelleme

Amikor kinyitottam a szemem, mindent homályosan láttam. Valószínűleg nem kis ütés érhette a fejem, gondoltam, ám amint kitisztult a látásom azt kívántam, bár ne tértem volna magamhoz.
Egy hatalmas farkas magasodott fölém, s közvetlen az arcom közelében vicsorgott. Éreztem bőrömön a leheletét. Hófehér szemfogai csupán pár centire voltak a torkomtól, lazacrózsaszín ínyét a lehetetlenségig felhúzta, amitől még jobban elővillantak hegyes fogai.
– Neee! – sikoltottam, s védekezésként arcom elé kaptam a kezem, mire a szörnyeteg elnevette magát, hallottam hangját a fejemben. Az ujjaim közötti réseken lestem az erdei rémet. A bestia jóval nagyobb volt, bármelyik farkasnál, amit eddig valaha láttam, bundájának színe egészen különleges volt, a barna és fekete szőrszálak keveredése, valamint vegyült bele némi ezüstös szín is. De ami igazán megfogott, az a tekintete volt. A gyönyörű borostyánszín szempár ragyogott a lemenő nap fényében.
– Te egy…? – suttogtam elhalló hangon, mert nem akartam hinni a szememnek.
Na, mi van, nem láttál még farkast?
Csengett a gúnyos hang egész lényemben, mire nemet intettem és így szóltam.
– Ilyen hatalmasat még nem. Olyat, mint te még soha.
Hát, akkor most láttál és el is felejted!
– De… – próbáltam ellenállni akaratának, ám olyan átható volt a tekintete, hogy pillanatokon belül úgy éreztem magam, mint akit hipnotizálnak.
És sose gyere be az erdőbe, meg ne lássalak itt többet! – folytatta – Különben veled is végzek. Jut eszembe! Vár a Nagyanyád házában egy kis meglepetés, szóval most menj haza, értetted?
– Igen.

 

S már tápászkodtam is fel a földről, meg sem érezve a csontig hatoló hideget – ugyanis a szörnyeteg elengedett. Már nem állt fölöttem kísértő alakjával, hanem kámforrá vált. Én pedig visszamentem, furcsamód gond nélkül kitaláltam az erdőből, de az, ami a hóborította kertben fogadott rettegéssel töltött el. Mintha az igazi szörnyűségek csak most kezdődtek volna.
Esetlenül bukdácsoltam oda a földön heverő alakhoz, a csúszós talajon. Az élettelen test körül hatalmas vértócsa terjengett, s magát az áldozatot a felismerhetetlenségig szétmarcangolták, én mégis tudtam ki ő. Éreztem, amint forró könnyek folynak végig az arcomon, utat engedve a gyűlöletnek, amit az erdő szelleme iránt éreztem, annak ellenére, hogy még most sem tudtam mire képes igazából.
– Ne, neeem! – üvöltöttem teli torokból, majd a szüleim után kiabáltam. – Apa, anya!
De semmi, csak a mély csönd. Talán velük is végzet?
Amint megfordult a fejemben ez a gondolat, igyekeztem tudatom legmélyére süllyeszteni.
Kétségbeesetten kerestem az élet jeleit, mindhiába. Hiába tapintottam ki az ütőerét, már nem lüktetett benne vér, s talán egy csepp sem maradt testében. A keresztapámon már nem lehetett segíteni.
Összetörten ücsörögtem a holttest mellett; átkarolva térdeimet, előre-hátra hintázva. Egy világ dőlt össze bennem. Ez már túl sok volt. A kutyát még elnéztem valahogy, talán meg is értettem és elfogadtam. De ezt?! Ez már több volt, mint amit képes vagyok elviselni – az, hogy a szeretteimet teszi el láb alól, már hadüzenetnek számított. Én pedig fel akartam venni ellene a harcot, bármi áron.