Bloodlust: 8. fejezet

Édes a bosszú

Zihálva, izzadságban fürödve ébredtem, valamikor az éjszaka közepén. Fülemben dobolt a vérem, szívem a tokomban dobogott. Aztán megéreztem a tarkómon az égetően gyűlölködő tekintetet. Megint figyelt valaki, talán ő.
Nézz az égre! – súgta valami a lelkem mélyén és engedelmesen az ablak felé fordultam. A sötétítő nem takarta, így tekintetem egyenesen a holddal találta szemben magát. Már félig volt.
Összeráncoltam a homlokom, úgy emlékeztem, hogy behúztam a sötétítőt, vagy mégsem?
De ez mindegy is volt, átfordultam a másik oldalamra és aludtam tovább. Az utolsó, amit még láttam magam előtt az egy árny volt, mely rávetült a szobám falára, közvetlen az ajtó közelében.

***

– Jó reggelt – motyogtam álmosan, de csak Nagymama bátorító mosolyát kaptam válaszul. Ugyanis anya nem vett rólam tudomást, míg apa nem is volt a konyhában. Első gondolatom az volt, hogy anya megint úgy érzi ő csupán a második, azt hiszi, én vagyok Emma. Már beletörődtem, hogy amíg itt leszünk ez a szerep engem illett, holott az igazi Emma már vagy húsz éve halott. Édesanyám ellenséges tekintete kísérte minden mozdulatomat, míg kivettem a hűtőből a tejet és tejeskávét készítettem magamnak, hogy felébredjek. Amúgy rémesen aludtam és azt hiszem ennek meglátszottak a nyomai rajtam, legalábbis a szemem alatt futó sötét karikák erről árulkodtak.
– És mi a mai program? – kérdeztem abban a reményben, hogy megtörhetem ezt a fagyos hangulatot.
Sajnos nem sikerült valami jól, mert egyedül az idős asszony méltatott válaszra.
– Hm…mit szólnátok hozzá, ha elkezdenénk feldíszíteni a házat, elvégre hamarosan itt a Karácsony.
Én azonnal lelkesen rábólintottam; bármi jobb, mint hogy egy gyűlölködő szülővel üljek egy asztalnál, vagy, hogy azt próbáljam kitalálni mi a fene van az erdőben, aminek a családom egyáltalán nem szimpatikus. Még apa is jobb társaság lenne, de ő bement a városba keresztanyámmal, hogy vásároljanak – mint később értesültem róla. Amit ugyan nem értettem, hiszen a keresztapám az előző nap halt meg, vagy csak én látok rémeket? Megráztam a fejem, próbáltam elfelejteni azt a szörnyű képet, amivel az alkonyati tájban szembesültem.
Tíz perccel később mindannyian az előszobában voltunk. Amint magamra kaptam a piros kabátomat és a csizmámat kiléptem a verandára. Igyekeztem minél távolabb lenni anyától és az ő rigolyáitól. Egyre jobban hittem, hogy valami nagyon nincs rendben vele.
Lelépve a verandáról belesüllyedtem a mély hóba. Az éjszaka folyamán szinte egész végig szakadhatott, mert a hóréteg lassan megközelítette a húsz centit. Egyébként meg most is kövér pelyhekben hullott. Gyorsan magamra kaptam a kapucnimat, de még így is jutott a kristályos hópelyhekből a hajamba, teljesen szétáztatva azt, lecsurgott a nyakamon, egészen a ruhám alá. A kellemetlen fagyos érzéstől megborzongtam.
– Először a pajtába megyünk, mert ha jól emlékszem oda lettek eltéve a díszek, rendben lányok?
Én csak bólintottam és elindultam a roskadozó épület irányába. Anya kedvetlenül, fogát csikorgatva kullogott mögöttünk. Még mindig Emmának hitt engem.
A fészer oldalát képező deszkák csak úgy nyikorogtak a jeges szélben.
– Anya! Miért kell feldíszítenünk a házat, amikor azt senki sem látja, hiszen itt vagyunk a semmi közepén? – édesanyám teljesen úgy beszélt, mintha megint kislány volna, miközben gyűlölködő pillantásokat küldött felém.
– Azért, mert különben nem kapsz ajándékot, szóval munkára, lányom!
Nagymama hangja nem tűrt ellentmondást, ugyanakkor higgadt és kedves volt.
Az idős asszony szélesre tárta a pajta ajtaját, meglepően sok erő lakozott még benne, amit egyáltalán nem néztem ki belőle és ezért egy pillanatra el is szégyelltem magam.
Belépve az öreg épületbe kellett néhány perc, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz. Amint ez megtörtént mindenféle régi bútort, szerszámokat és kacatot sikerült kivennem. Pár lépés megtétele után kis híján elestem egy szerszámos ládában, amit valaki az út közepén hagyott. Alighogy visszanyertem az egyensúlyomat, hallottam anya gúnyos nevetését. Legalább valaki élvezi, ha másokat szenvedni lát, még ha az a saját lánya is – zsörtölődtem magamban, de tisztában voltam vele, hogy édesanyám most nem éppen önmaga, hanem valaki, aki valahol a múltban él és én testesítem meg a húgát.
– És hol vannak azok a díszek? – kérdeztem, pár percnyi reménytelen kutakodás után.
– Bárhol lehetnek.
Nagymama szavai csak még jobban elkeserítettek. Lehet, hogy olyan tárgyak után kutatunk, amik nincsenek is?
Mindannyian másfele indultunk, én lehetőleg minél távolabb anyától. Rám jutott a fészer hátsó fele, ahol – ha ez lehetséges – még sötétebb volt, mint az épület bármely részében. Anya mászott fel a padlásra, hogy ott kutasson – aminek én felettébb örültem.
Hamarosan a fal mentén polcok korhadó léceinek körvonalai rajzolódtak ki. Úgy éreztem, itt lesz az, amit keresek és talán még annál is többet találok.
Az egyik polcról leemeltem egy poros, kicsit viseletes dobozt. Nagy nehezen sikerült felnyitnom a tetejét, s miután rátaláltam néhány díszre tudtam, hogy itt kell keresnem tovább.
Már nem tudom mióta keresgélhettem azok után a „nem létező” dobozok után, ugyanis nem találtam belőlük többet háromnál. Ezeket gyorsan egy helyre pakoltam és mentem tovább. Elképesztő, hogy milyen hatalmas ez a fészer! – tűnődtem magamban, amikor is a sötétből hirtelen előnyúlt egy kéz, s befogta a számat, majd fojtogatni kezdett. Pillanatok alatt elöntött a pánik, bár igyekeztem leküzdeni, ahogy ellenfelemet is. De hiába rúg-kapáltam, vagy éppen próbáltam megharapni támadómat, ő sokkal erősebb volt nálam. Aztán megéreztem a málna illatú parfümöt, most már tudtam, hogy anya támadott meg. Valószínűleg teljesen elöntötte az agyát a lila köd és most végleg le akart számolni Emmával. Ennek érdekében pedig képes lett volna akár a saját lányával is végezni.
Anya olyan erős volt, akár egy díjbirkózó és nem tehettem ellene semmit, ráadást Nagymama se volt sehol, hogy leállíthassa, bár azt hiszem, őt már nem állíthatta volna meg senki sem. Ám hamarosan mintha engedett volna a szorítása, de abban a pillanatban, hogy megmozdultam még jobban a nyakam köré fonta a kezeit.
– Most megvagy! Nem menekülhetsz! – rekedtes hangon beszélt, vélhetően teljesen magán kívül volt. – Végre végezhetek veled. Ha tudnád milyen édes a bosszú annyi év után. Miért is nem tettem meg korábban? Nem fogod többé elrabolni tőlem anya figyelmét, mert ezen túl csak én leszek neki.
Egyszer csak elvette a szám elől a kezét, de én nem kiabáltam segítségért – ahogy kellett volna –, hanem megpróbáltam jobb belátásra téríteni láthatóan nem százas édesanyámat.
– Figyelj! Te már végeztél vele, Emma nincs többé. Érted? Ő már vagy húsz éve halott. Én a te lányod vagyok, nem a húgod. A nevem Magen, nem pedig Emma.
Erre még erősebben fonódott a nyakam köré a karja, kétségtelen, hogy csak rontottam a helyzetemen.
– Hazudsz! – kiabált anya. – Te Emma vagy! Nekem pedig bosszút kell állnom, azért amit tettél. Mindig csak te voltál a középpontban, mindig…Sose én! Tudod te azt, hogy milyen rossz másodiknak lenni?!
Aztán támadt egy ötletem, s úgy döntöttem belemegyek a játékba és én leszek Emma.
– Igen – hörögtem. – Megértelek…majd igyekszem kevesebbet előtérben lenni, rendben?
Ám anyát még ezzel sem sikerült eltántorítanom gyilkos szándékától.
– Nincs rendben! Mindig csak áltatsz, engem senki sem vesz komolyan! De majd most változtatok ezen! Édes bosszú és utána a megérdemelt jutalom…!
Ijedtemben behunytam a szemem, ugyanis arra számítottam, hogy hallani fogok egy reccsenést, amint eltörik a nyakam, vagy ki tudja, mi történik. De teljesen mást hallottam.
De nem olyan édes, mint nekem, ugye Alice?
Az erdő szellemének hangja ezúttal bánatosan csengett a fülemben. Mintha vegyült volna bele valami mély keserűség. Talán akkoriban nem akarta megölni Emmát, és most el akarta kerülni a „hasonmásának” halálát. De egy olyan gyilkos teremtmény, mint ez, képes érezni az emberek iránt?
Teljesen összezavarodtam. Váratlanul anya elengedett és a földre zuhantam. Ott is maradtam, sőt onnan néztem végig mindent. Innentől kezdve az események nagyon gyorsan zajlottak le körülöttem.
Anya kiabált, majd a földre esett és ekkor mintha egy termetes farkas állt volna fölötte.
– Neee! – sikoltottam, de már nem tehettem semmit. A szörnyeteg egyszerűen átharapta a torkát. Látva az egyik szülőm élettelen testét keserves sírás fogott el. Csak úgy rázkódtam a zokogástól, s néztem amint a lény eltünteti nyomait, amíg ő maga is semmivé lett, de még utolért vészjósló hangja, a szél hátán.
Ne feledd, hamarosan itt a Karácsony és közeledik a Telihold!