Diary - a múlt árnyai: 2. fejezet

A szemeim váratlanul pattantak ki, s egy ideig csak hunyorogva bámultam a plafont, elvakított a fehérség. Meghaltam?– futott át az agyamon a kétségbeesett gondolat, annyira akartam, hogy ne így legyen, mégis féltem megmozdulni. Semmitmondó gondolataim vadul cikáztak fejemben, akár a kietlen puszták fékezhetetlen musztángjai. Megpróbáltam parancsolni nekik, de mindhiába. 
Elveszetten hevertem egy ágyban és semmit sem értettem. Nem voltak értelmes gondolataim, emlékeim, vagy érzéseim. A végtagjaimat se éreztem, olyan voltam akár egy báb: élettelen.
Elkeseredetten hallgattam a fülemben dobogó vért, vagy a szívem kétségbeesett verdesése lett volna az?
Lehunytam a szemem, mert azt reméltem, hogy így majd minden rendben lesz. Csakhogy fél perc múlva – mikor újra kinyitottam – sem lett jobb a helyzet. 

Szemem lassan hozzászokott a vakító fehérséghez. Azt viszont még mindig nem tudtam eldönteni, hogy élek-e, vagy halok. Amint a fülemben egyfolytában doboló vér lüktetése alábbhagyott egy kicsikét, meghallottam a pityegést. De azt nem tudtam, hogy honnan érkezett a furcsa zaj, mely egyszerre több irányból szólt. Talán jobbról? Nem, akkor balról?
Megkíséreltem elfordítani a fejem valamelyik irányba – ugyanis még azzal sem igazán voltam tisztában, hogy melyik a bal és melyik a jobb –, nem ment.
Magamban felsóhajtottam. Valami egyszerűbbel kellene próbálkoznom, de előbb pihenek egy kicsit.
S így is tettem; percekig behunyt szemekkel feküdtem és olyan érzés kerített hatalmába, mintha lebegnék. Hogyan lehetséges ez?
Lelki szemeim előtt megjelent a mély, mindent magába szippantó sötétség. Látványa egyszerre volt idegölő és megnyugtató. Egyszer csak megrándult az egyik lábam, úgy tűnt izmaim kezdenek magukhoz térni, vagy csak képzelődöm?
Úgy döntöttem teszek egy kísérletet. Miután kigondoltam a parancsot, vártam a mozdulatot. Ám nem történt semmi. Lebénultam?! – hasított belém a rettenetes gondolat.
Próbálkoztam még néhányszor, de mivel nem sikerült, feladtam. Hamarosan pedig elnyomott az álom.

¤¤¤

– Hm… nem túl rózsás a helyzet, de talán még van rá esély, hogy felépül. – ütötte meg a fülemet egy ismeretlen hang, mire azonnal ki akartam nyitni a szemem, hogy láthassam ki, vagy kik tartózkodnak körülöttem, ám már ez sem sikerült. Ráadást a pityegések is folytatódtak, valami nagy baj lehet, gondoltam.
– Mindenesetre, tartsák folyamatos megfigyelés alatt és, ha bármi változás állna be az állapotában, akkor feltétlenül szóljanak!
A kemény, parancsoló férfihang az orvos lehetett, ez kétségtelen. Az akivel, vagy akikkel beszélt, pedig az ápolók lehettek. Ezek szerint nem haltam meg, csupán kórházban vagyok – könnyebbültem meg –, mennyivel jobb ez, mint a halál, de akkor is, mi van velem?
Már előre féltem a választól – hiszen lehet, hogy éppen a halálomon vagyok, vagy valami még rosszabb… Már ha lehet ennél rosszabb.
Zavaros és félelmetes gondolataim űzött vadként dübörögtek a fejemben, míg rám nem borult a végtelen csönd. Egyszerűen megnyugodtam, mintha többé már nem érdekelt volna semmi.