Diary - a múlt árnyai: 4. fejezet

Az elkövetkezendő napok azzal teltek, hogy hol magamnál voltam, hol pedig az öntudatlan, simogató sötétségben. Egyik se volt sokkal jobb a másiknál.
Egyszer, amikor magamhoz tértem egy vastag keretes szemüveget viselő, ötvenes éveiben járó fehér köpenyes férfival találtam szemben magam.
– Ne ijedjen meg, kérem! Én vagyok a szakorvosa, doktor Smith és én felelek magáért, amíg jobban nem lesz. – a doktornak mély, reszelős hangja volt, bántotta a fülem – Mondja, hogy érzi magát?
Megint csak az történt, mint legutóbb, amikor szólásra nyitottam a szám, a hangomnak nyoma veszett. Ettől megijedtem és reflexből a szám elé kaptam a kezem. A mozdulat gyors és fájdalmas volt, amitől még jobban megrettentem. Nincs hangom? Néma vagyok? – dobolt egyre a fejemben.
– Nyugodjon meg, nem kell félnie! – doktor Smith helyet foglalt az ágy melletti széken. – Az csak természetes, hogy most nem találja a szavakat, ez nem azt jelenti, hogy többé nem fog megszólalni, csupán időre van szüksége.
Időre? És addig mit csináljak?! – üvöltöttem volna legszívesebben, csakhogy egyelőre néma voltam.
– Magának komoly autóbalesete volt, aminek egyetlen szemtanúja sincsen. Csak maga tudja, hogy mi történt és tisztában vagyok vele, hogy most a lehetetlent kérem magától, de próbáljon emlékezni!
Az orvos utolsó szavai még inkább felkorbácsolták lelkem haragvó hullámait, leírhatatlan dühöt éreztem. Még szerencse, hogy Doktor Smith már kiment a kórteremből.
Miközben magamban fortyogtam a méregtől, kezeim között gyűrögettem a hófehér lepedőt. A kisebb mozdulatok már egyáltalán nem estek nehezemre.
Próbáljak emlékezni? Na, és mégis hogy? Amikor még csak azt sem tudom, hogy ki vagyok…?
Elkeseredetten hunytam le a szemem, s abban a pillanatban forró könnyek kezdtek el patakzani lecsukódott pilláim alól. Bármennyire is igyekeztem, sehogy sem tudtam nekik megálljt parancsolni.
Végül már alig láttam tőlük, képtelen voltam ésszerűen gondolkodni, nemhogy emlékezni.

¤¤¤

Még aznap éjjel furcsa álmot láttam, amit a rossz alvásnak tudtam be. Elvégre az ágy kényelmetlen volt, ráadást a folyamatos megfigyelésnek hála, folyton nővérek jártak be a kórtermembe, hogy ellenőrizzék az állapotomat. Szóval eléggé nyugtalanul telt az éjszakám, de nem is ez volt a legnagyobb gond, hanem az, amit láttam. Álmomban saját magamat véltem felismerni lelki szemeim előtt, annak ellenére, hogy azt sem igazán tudtam, hogy nézek ki, mégis meg voltam győződve róla, hogy az a lány, akit látok, én vagyok.
Egy autóban ültem és teljes sebességgel száguldottam az országúton. Révetegen néztem magam elé, talán ezért sem vettem észre a közelgő veszélyt a sötétben, csak amikor az már elkerülhetetlenné vált. Váratlanul egy alak bontakozott ki az éjszaka sötétjéből, de már túl késő volt. A rávetődő fényszórók erős fénye körülölelte az út közepén álló embert. Egyértelmű volt, hogy szándékosan áll az úton, s mi több: egyenesen rám nézett és még el is mosolyodott. Riadtan rántottam félre a kormányt, de még így is lesodortam az alakot az útról, aztán az autó többször megpördült, míg egy árokban, a tetején meg nem állt. Megborzongtam, a baleset képei láttán, újra átéltem azokat a rémes érzéseket, amiket akkor: a fájdalmat, a félelmet és a kétségbeesést.
Bár legszívesebben felébredtem volna, egyszerűen nem ment. Nem tudtam parancsolni az agyamnak, a képek pedig egyre csak jöttek, az érzésekkel együtt.
Ilyen hát emlékezni? – kérdeztem magamtól.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött