Diary - a múlt árnyai: 7. fejezet

– Hogy érzi magát? – jött be a kórterembe Dr. Smith – Hallom, hogy már tud beszélni, akkor meg is válaszolhatja a kérdést.
Egy pillanatig csak meredten néztem az orvosra, valahogy nem akaródzott megszólalnom.
– Jobban – mondtam végül, pedig nem volt így. Még egy halvány mosolyt is sikerült kipréselnem magamból, igyekeztem minél meggyőzőbb lenni.
– Emlékszik már valamire? Mert hamarosan meglátogatja magát egy nyomozó, hogy felvegye a vallomását.
– Igen – sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt a rendőrséggel kapcsolatba kerülni, tartottam a hatóság embereitől – főleg most, hogy elvesztek az életem múltjának emlékei. Ha valami meggondolatlanságot követtem el a múltban, akkor könnyen kézre kerülhetek.

¤¤¤

Még aznap eljött egy nyomozó és a kollégája. Szegény srác – alig lehetett nálam idősebb – annyira zavarban volt, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Amikor viszont a nyomozóra esett a pillantásom, minden életkedvem elszállt. Olyannyira komor volt az arca, hogy azt egy halott is megirigyelhette volna.
– A nevem Mr. Lord, ő pedig a kollégám, Mr. Wood. – hangja csak úgy pattogott, minden bátorságom az inamba szállt. Kelletlenül néztem a negyvenes évei végén járható férfi szemébe, fagyos volt a tekintete. – Nos, lenne néhány kérdésünk!
Igenlően bólintottam, ennél többre valamiért nem voltam képes.
– Mesélje el a balesetet, már ha emlékszik egyáltalán rá!
Nyeltem egyet, hogy megszabaduljak a torkomon feltoluló szavaktól és az időközben keletkező gombóctól. Bár a szavak visszazuhantak, a gombóc megmaradt és még nőtt is.
– Valamennyire emlékszem, de…
– Akkor mondja el!

Hogy is mondhatnám el, amikor még azt sem hagyja, hogy egy mondatot végigmondjak?! – dühöngtem magamban. Pár perc múlva a saját hangomat hallottam, amint ajkaim egyre csak formálták a szavakat, melyek követhetetlenül hagyták el a szám. Sehogy sem értettem azt, amit mondok, és a szavak csak jöttek. – Sajnálom, de csak ennyire emlékszem.
Természetesen a baleset előtt történtekről mélyen hallgattam, mert akkor már magamat kevertem volna gyanúba.
– Azt mondja elütött egy embert. Le tudná írni a fickót? 
Vetettem egy pillantást a széken ülő és szorgalmasan körmölő kollégára, a vallomásom minden szavát papírra vetette.
– Nem.
Az álomszerű emlékeimben az az alak – aki miatt az egész baleset történt – mindig is homályosan élt. Sosem ismertem fel, még akkor sem, amikor farkasszemet néztem vele. Az arcát egyszerűen köd takarta.
– Legalább azt meg tudná mondani, hogy férfi, vagy nő volt az, akit elütött?
Én erre már csak a fejemet ráztam, a szavak váratlanul megrekedtek a tudatomban.
Még folytatták volna a kérdezősködést, ha az orvos ki nem ment ebből a számomra egyre kényelmetlenebb helyzetből. – Azt hiszem, jobb lenne, ha most távoznának. A betegem láthatóan elfáradt, talán máskor kéne folytatniuk ezt a beszélgetést.
– Rendben, Dr. Smith.
Hálásan néztem a doktorra, a megkönnyebbülés könnyed álomként ért utol.