Gargoyle: 1. fejezet

Már javában tartott a nyár és én élveztem a szünetet, amikor megkaptuk azt a szörnyű hírt, ami később mindent tönkretett.  De mielőtt belekezdenék életem legnagyobb kalandjának elmesélésébe, ejtenék magamról néhány szót. A nevem Katherine Elsey, a szüleimmel és a húgommal, Adeline-nel élek együtt egy forgalmas amerikai kisvárosban. Hogy őszinte legyek mindig is utáltam itt élni, talán ezért is volt olyan számomra a közelgő utazás, mint egy mentőöv, amit az utolsó pillanatban dobtak utánam, még mielőtt végleg összecsapnának a hullámok a fejem felett. Na, akkor kezdeném is a mesét az elejétől. Néhány héttel ezelőtt édesapám levelet kapott, miszerint egy távoli rokonunk váratlanul elhalálozott és mi vagyunk az egyetlen élő rokonai, tehát csak ránk hagyhatja az örökségét. Bár apa Angliából származott, sosem beszélt az ott élő rokonairól, vagy ismerőseiről. Ha kérdeztük mindig azt mondta, hogy a múlt említésre sem méltó. Szóval, aznap amikor apa azzal a levéllel tért haza körbe kellett ülnünk az asztalt és kupaktanácsot tartottunk. Hetekkel később (azaz most) pedig lázasan pakoltam, mert utazni készültünk.
– Adeline! – anya hangja idegesen csendült. A húgom megint váratott magára, mint mindig. Ő igazi városi ember volt, mondhatni: kész plázacica. Egyáltalán nem díjazta a váratlan utazást.
– Megyek már, anyu! – a hangja bosszús volt, akár csak anyáé. S amikor kiért a verandára olyan volt a tekintete, hogy azzal akár ölni is lehetett volna.
Míg apa pakolt a csomagtartóba, anya a házat járta körbe. Gondosan bezárt minden ablakot és ajtót.
Húsz perccel később végre elindultunk és meg sem álltunk Hidden Creekig . Nem tudom miért, de itt mindennek olyan fura neve van.
Mikor kitekintettem az autó ablakán éppen elsuhantunk egy göröngyös hegyi úton, amelyről csodálhattam a napsütésben fürdőző hegyoldalt. Hamarosan bekanyarodtunk a birtokra, amelynek középpontjából egy hatalmas, szürke kastély magasodott ki. 
 

Apa egészen a kastélyhoz vezető boltívnél leállította az autót. – Megérkeztünk!
– Kiszállás, lányok!
Lelkesen hagytam el a hátsó ülést, ellenben a húgommal. De az én lelkesedésem is csak addig tartott, amíg kinyújtóztathattam elgémberedett tagjaimat. Nem a legjobb közel öt órát egy helyben ücsörögni, ráadást úgy, hogy a világ legidegesítőbb személye ül melletted.
Hosszú percekig álmodozva néztem a kastélyt, melynek erős kőfalán vadul kúsztak fel a borostyán kusza ágai. Önkéntelenül is szabad utat engedtem a fantáziámnak és teljesen bele is feledkeztem a dologba. Ha anya nem kiált rám, talán még most is ott állnék, és az ábrándjaimat szövögetném.
– Katherine! Ne csak állj ott, inkább segíts pakolni!
– Rendben – kényszeredetten törődtem bele, hogy bármennyire is szeretném, nem úszhatom meg a munkát. Egy mély sóhaj kíséretében léptem oda a csomagtartóhoz, hogy kivehessem a bőröndömet, de anya megelőzött. Egyszerűen a kezembe nyomott néhány rózsaszín utazótáskát. Ezek mind Adeline cuccai voltak, csakhogy ő szokásához híven sehol se volt.
Nem ér, hogy megint rám marad a piszkos munka! Mi vagyok én? A Kishercegnő csicskása? Hát nem!
Igen, magamban csak így emlegettem a húgomat és nagyon is meg volt rá az okom. Először is a viselkedése, amit ma sem akart megcáfolni.
Felcipeltem a cókmókjait a verandára és azzal a lendülettel – amivel idáig elhoztam – le is tettem őket. S már mentem is a saját cuccomért. Persze anya vetett rám egy rosszalló pillantást, amikor elhaladtam mellette, de őszintén: nem érdekelt. Ha már itt kell töltenem két teljes hetet, az isten háta mögött, akkor azt legszívesebben Adeline nélkül tettem volna. De hát nem hagyhattuk őt otthon, de miért is nem? Hiszen el tudja magát látni, már rég betöltötte a tizenötöt!  Most biztosan elkezdtél találgatni, hogy én vajon hány éves lehetek. Megmondom, mert nem titok, tizenhét vagyok.
Immár a saját csomagommal léptem újra az ajtó elé. Anya épp ekkor halászott elő a zsebéből egy gigantikus kulcscsomót és persze, hogy a legdíszesebbel nyílt az ajtó. Amint elforgatta a kulcsot a zárban, hívogatóan kitárult előttünk a díszes tölgyfaajtó. Hatalmas és nehéz darab volt, faragott rózsákkal. Amikor átléptük a küszöböt majd felfordult a gyomrom, ennyi pompa láttán. Annak a folyosónak a falát, ami előttünk kígyózott kissé lehangoló festmények ékesítették. Mind a birtokot ábrázolta, csak más-más szögből. De az tuti, hogy mindegyik kép borús időben készült. Mindenfelé giccses bútort láttam a folyosókon és a lépcsőfordulókban.
– Gyere már, Katherine! – anya hangja valahonnan föntről jött – Ezt látnod kell!
Sóhajtottam.  Persze, egy kicsit kíváncsi voltam erre a birtokra, elvégre örökség, de azt hiszem ennyiben ki is merült az érdeklődésem. Mindenesetre, azért felmentem, hogy eleget tegyek anyám kérésének. Az emeleten egy hatalmas bálterem terült el, mintha csak oda ejtették volna. Ráadást olyan aranyozott díszítése volt, hogy tátva maradt a szám.
– Hát ez hihetetlen – jegyeztem meg ámuldozva (legalábbis azt hittem sikerült úgy tennem). De aztán már szégyelltem is magam, mert amikor anya felém fordult nem láttam mást az arcán csak csalódottságot, ami egyértelműen nekem szólt. – Bocsánat – motyogtam az orrom alatt.
– Kár, hogy neked nincs olyan remek ízlésed, mint a húgodnak – na, tessék, már megint ezzel jön, mindig ezt vágta a fejemhez, amiért képtelen voltam olyan átéléssel előadni magam. – Tényleg, hol is van az én drága lányom?
Keserűen gondoltam rá, hogy mi csak féltestvérek vagyunk Adeline-nel, ez pedig úgy lehetséges, hogy anya, vagy inkább Brooke a mostohaanyám. Na, akkor egyszer és mindenkorra tisztázzuk, hogy Adeline és az én vezetéknevem azért egyezik meg, mert apa az elmúlt nyáron elvette a mostohaanyámat. Azóta viszont nekem anyának kell szólítanom őt. Hogy mi lett a vér szerinti anyámmal? Ne is kérdezzétek! Egyszerűen ott hagyott minket és kész. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött