Gargoyle: 6. fejezet

Már csak másnap reggel ébredtem fel, de – legnagyobb bánatomra – mindenre emlékeztem. Legszívesebben azonnal elhagytam volna a birtokot, elmenekültem volna a hosszú és éles karmok elől, melyek halált hoznak mindenre és mindenkire, aki csak él és mozog.
Karikás szemekkel, fáradtan kászálódtam ki a jó meleg paplan alól, s éppen a ruháimat kotortam elő, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. Dühösen fordultam az ajtó felé, majd álmatag hangon kikiáltottam. – Ki az?
Azt hittem, hogy megint anya a kora reggeli látogató, aki élvezi, hogy az idegeimre mehet, főleg mostanában. De mikor kinyílt az ajtó, nem ő állt a küszöb előtt, hanem John. Meglepetten néztem a fiúra.
– Te meg hogy kerülsz ide ilyen korán? – pislogtam.
John arcán fényes mosoly ült, mint mindig, még kék szemei is nevettek.
– Anyukád engedett be, azt mondta, hogy még alszol. Nem akartalak felébreszteni, bocsi.
– Semmi gond, már amúgy is ébren voltam. Ekkor kaptam csak észbe, hiszen ott álltam a fiú előtt pizsamában. – Ne haragudj, de szeretnék átöltözni.
John bólintott, majd kihátrált a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Tíz perccel később már együtt ücsörögtünk a hatalmas, bevetetetlen ágy szélén. Sosem szerettem a rendet és erről senki véleménye sem érdekelt. Viszont amikor a fiú újra bejött a szobámba vetett egy kritikus pillantást az ágyra, de szerencsére – bármit is gondolt – nem tette szóvá.
Sokáig beszélgettünk, de azért észrevettem, hogy Johnnak nagyon nem tetszenek a szemem alatt lévő fekete karikák.
– Nem alszol valami sokat, igaz? – nézett egyenesen a szemembe és én megint úgy éreztem, hogy belelát a lelkembe.
– Nem – s ezzel le is akartam zárni a témát, de csak hozzátettem –, egyfolytában rémálmaim vannak és…
Nem akartam folytatni, mert azonnal megjelentek lelki szemeim előtt a véres karmok, amint csöpög róluk a friss vér és a belsőségek, a cafatszerű hússal és bőrrel együtt. Önkéntelenül is összerázkódtam.
– Hogy van a vállad?
A fiú hangja hirtelen rántott vissza a valóságba, s inkább kiabálásnak, mint egyszerű beszédnek hatott.
– Köszi, jobban. Apa még aznap bevitt a kórházba a biztonság kedvéért.
John elmosolyodott. – Van kedved ma is sétálni egyet?

Elhúztam a szám, de aztán elnevettem magam – Azt hiszem, ma inkább kihagynám, túl veszélyes az nekem.
– Akkor itt maradok, hogy ne unatkozz, meg úgy tudom, a szüleid hamarosan bemennek a faluba, valakinek pedig tartania kell benned a lelket és gondolom az nem Adeline lesz.
Na, ezen jót nevettem, s Johnnak teljesen igaza volt. Most, talán Adeline tűnt a legboldogabbnak, mivel, ha nem is általa, de megfizettem azért, amit elkövettem ellene.
A nap nagy részét Johnnal töltöttem, de nem mindig figyeltem rá. Néha előfordult, hogy beszélt hozzám és csak hallgattam. Ám a szavait sokszor nem fogtam fel, mert a gondolataim teljesen máshol jártak, a tudatomat kitöltötték a véres karmok. S a nap végére úgy éreztem, hogy immár az én koponyámat karcolják.

…

Aznap éjjel sem volt nyugodt éjszakám, bár az elején úgy tűnt, hogy ezúttal elkerül az álom, mert mély, álmatlan alvásba merültem.
Azonban a hatalmas karmok hátborzongató gyorsasággal tépték darabokra a megnyugtató sötétséget, amelynek tudatlanságában eddig lebegtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy én leszek a következő, de a szörnyeteg engem nem érhetett el. Aznap hajnalban sikoltva ébredtem, legalábbis álmomban sikoltottam (ebben egészen biztos vagyok). S az éles hang olyan élethű volt, még akkor is hallatszott, amikor én már elhallgattam, rá kellett jönnöm: ezúttal ez nem csupán egy álom. Riadtan ültem fel az ágyban, éreztem a hátamon csordogáló izzadságot és a mellkasomban veszettül dübörgő szívemet, amint ezerrel pumpálta a vért ereimben.
Újabb vérfagyasztó sikoltás, valahonnan kintről jött, majd beleveszett a lágy nyári szellőbe. Megborzongtam, aztán csak rávettem magam, hogy az ablakhoz menjek. Szélesre tártam, de odakint ekkor már halotti csend honolt. Bármi is történt, bárki is volt az áldozat, már nem szenvedett többet. A szörnyeteg pedig újabb ember életét vette el.