Gargoyle: 4. fejezet

Másnap sikerült korábban felkelnem, de a szüleim ekkor már nem voltak itthon. Mint később megtudtam a húgomtól, bementek a faluba, mert akadt pár fontos elintéznivalójuk. Persze ne higgyétek, hogy mindezt olyan könnyű volt kiszednem Adeline-ból! Eleinte kérette magát, aztán megegyeztünk, hogy cserébe hozok neki egy pohár limonádét. Akárhogy is nézem, ebből megint úgy jöttem ki, hogy én vagyok az ő csicskása. S máris elkezdtem azon morfondírozni, hogyan kapja ezt vissza. Alighogy bementem a házba, Johnba botlottam.
– Bocsánat, hogy itt lábatlankodom. Nem kellett volna bejönnöm – horgasztotta le a fejét, de mikor felnézett kék szemei ragyogtak.
Elmosolyodtam – Semmi gond. Inkább gyere, mindjárt szemtanúja leszel a jó testvériesség egyik mintájának, amit egy kézikönyvben olvastam.
– Tényleg létezik ilyen könyv? – kérdezte nevetve, miközben bementünk a konyhába. Én csak elvigyorodtam és a fejemet ráztam; természetesen nincs ilyen könyv.
 


– Kérsz valamit inni? Esetleg egy pohár limonádét? – vettem ki egy nagy üveget a hűtőből.
– Megköszönném – felelte John, majd a kezébe nyomtam egy pohárral, aztán magamnak és a testvéremnek is töltöttem egyet. Miután megittuk a magunk limonádéját elindultunk kifelé, hogy odaadhassuk Adeline-nek a sajátját. De mielőtt kiértünk volna a medencéhez vezető ösvényről, melyet árnyékos fák szegélyeztek, cinkosan összenéztünk.
– Itt van a limonádéd – léptem oda a húgomhoz és azzal a lendülettel a nyakába is öntöttem – Remélem, hogy kellően frissítő.
Ekkor már fuldokoltam a röhögőgörcstől és hallottam az ösvény felől, hogy John is gurul a nevetéstől. Adeline vetett rám egy olyan pillantást, amellyel akár ölni is lehetett volna – még szerencse, hogy nem, mert különben most nem mesélhetném mindezt el.
– Ezt még megkeserülöd! – sziszegte, hogy csak én halljam, de még akkor is nevettem rajta, egyáltalán nem vettem komolyan a fenyegetését. Pár perccel később már sarkon is fordultam és magára hagytam a duzzogó lányt. Mikor újra az ösvényre értem John felvetette az ötletet, hogy sétáljunk egyet. Mivel amúgy is volt még mit felfedeznem a környéken, belementem.
– Akkor leszel az idegenvezetőm? – kérdeztem és végignéztem Hill hallgatag táján. Mindenfelé fákat és a hegygerinc egy részét láttam, amelyen korábban feljöttünk. Egyébként gyönyörű volt ez a hely, s talán Growfall is az lett volna számomra, ha nem áll a birtok közepén ez az ízléstelenül túlcsicsázott kastélyszerű épület és nem történik ott annyi minden.


John mindent megmutatott, amit csak ismert. Bejártuk a falut és környékét, miután leereszkedtünk a domb túloldalán. Így első benyomásra a faluban élők kedvesnek tűntek, ahogyan a fiú szülei is. Igen, elvitt az otthonába és bemutatott az egész családjának, értem ezalatt a testvéreit és a szüleit, meg a nagyanyját. Persze, hogy elég kínosan jöttem ki a helyzetből, mivel a kedves család azonnal azt hitte, hogy a barátnője vagyok. S, amikor láttam, hogy milyen büszkén néznek Johnra inkább nem szóltam semmit, nem akartam ennél is kínosabb helyzetbe kerülni. 
– Gyere, menjünk! – nyitotta ki előttem a bejárati ajtót, majd gyorsan behúzta magunk után. Még most is a fülemben cseng a kedves család nevetése.
A családlátogatás után visszamentünk a birtokra és ott is szétnéztünk. De még most sem sikerült az összes helyet megnéznem, az egész túlságosan is hatalmas falat volt nekem, mint ahogy ezzel később is szembesülnöm kellett. 
– Csak még egy helyet nézzünk meg, jó? – kérleltem Johnt, semmi kedvem sem volt visszamenni az undok húgomhoz, főleg, hogy Adeline megfenyegetett (már ha ezt komolyan lehet vennem).
– Jól van, de ez az utolsó – adta meg magát a fiú és ráfordultunk egy újabb rejtett ösvényre. Talán száz métert mehettünk, mire elértünk egy kiskapuhoz, amit egy rozsdásodó lánc és annak lakatja tartott zárva.
– Hova hoztál? – pillantottam kíváncsian a fiú arcába, a vállam fölött. 
– Majd meglátod – mosolyodott el titokzatosan. A kapun viszont sajnos nem tudtunk bejutni, így hát át kellett másznunk a romos kőfalon, ami körbeölelte ezt az eldugott helyet és kiszakította a birtok öleléséből. Segített átmászni a kőfalon; bakot tartott, hogy fölmászhassak, aztán ő is jött utánam. Egy darabig ücsörögtünk a még mindig masszívan álló kőfal tetején, aztán leugrottunk a túloldalán. Még most sem nagyon értettem, hogy hol vagyunk, pedig a kőfalról mindent jól be lehetett látni.
– Mi ez a hely? – torpantam meg egy pillanatra John előtt, mire a fiú kelletlenül felszisszent, mert majdnem nekem ütközött.
– Ilyeneket inkább ne csinálj, oké?
Bólintottam.
– Egyébként meg, ha még nem tűnt volna fel ez a hely egy temető, édesapád családjának és rokonainak a sírkertje.
Amikor ezt kimondta nagyon rossz érzésem támadt. De azért követtem őt, mikor elindult előttem. A régi, moha lepte sírok közötti gazzal benőtt ösvényeken botorkáltam a fiú háta mögött, azon igyekezve, hogy lépést tudjak tartani vele.
– Lassíts, kérlek! – lihegtem, mert már nem bírtam követni hosszú lépteit.
– Rendben, bocsánat – fordult felém olyan gyorsan, hogy meglepetésemben akarva-akaratlanul is hátráltam vagy két lépést. Ezután John hagyta, hogy inkább én menjek elől és megpróbálta hozzám igazítani a lépteit.
Jó pár méter megtétele után egy még jobban elgazosodott területre értünk, ez lehetett a temető közepe, mert egy hatalmas kápolna állt itt, körülbelül öt méterre előttem. Megálltam, a fiú is így tett mögöttem, nagyon közel, éreztem a leheletét az arcomon, amikor átnézett a vállam fölött.
– Menjünk be!
 


Lelkesedésemnek még a fiú arcán átsuhanó röpke aggodalom sem vethetett véget. Mielőtt megakadályozhatta volna, beléptem a romos épületbe. Szerencsém volt, mert az ajtót nem zárták be, sőt már a sarokvasak is alig tartották. John viszont nem jött be utánam, hanem megállt az ajtóban.
– Nem jössz? – kérdeztem, majd – mivel a fiú megrázta a fejét – még beljebb mentem. Hamar belevesztem a félhomályba, viszont kellett egy kis idő, hogy a szemem hozzászokjon a rossz fényviszonyokhoz. Megálltam a terem közepén és körülnéztem. Jobbra tőlem és végig a fal mentén koporsók hevertek, rajtuk különböző évszámokkal és számomra teljesen ismeretlen nevekkel. A plafonról ezüstös pókhálók lógtak alá. Mikor odébb léptem, az egyik koporsó takarásában megpillantottam egy boltívet, rajta egy szentet ábrázoló hófehér szoborral. Kíváncsian léptem közelebb, hogy jobban megnézhessem, John aggodalmas figyelmeztetését gond nélkül elengedtem a fülem mellett. Éppen le akartam seperni a port a koporsó tetejéről, amikor megreccsent a lábam alatt a deszka, merthogy a padlózat egykoron erős hajódeszkákból készült.  A következő reccsenésnél már semmi esélyem sem volt elugrani. A korhadó padló beszakadt alattam és a mélybe zuhantam, a nehéz koporsóval együtt. Az oldalamon értem földet, de az esés nagy részét a bal vállammal tompítottam.
– Jól vagy? – hallottam valahonnan fentről, de tájékozódni nem igazán tudtam, mert idelent teljes volt a sötétség. Örültem, hogy ha magamat sikerült kitapogatnom, viszont amikor megmozdítottam a bal karom, összerándultam az éles fájdalomtól.
– Nem egészen, azt hiszem a bal vállam nem az igazi.
Mivel odafentről nem jött válasz úgy gondoltam, hogy itt hagyott. Hagy oldjam meg egyedül a helyzetet, ha már belekeveredtem. Így hát megpróbáltam kitapogatni a körülöttem lévő dolgokat, mert látni még mindig semmit sem láttam. De mikor hozzáértem valami szilárd és érdes tapintású akármihez, ijedtemben visszarántottam a kezem. A következő pillanatban viszont újra kinyúltam afelé a kupac felé, ami néhány centire hevert tőlem. Győzött a kíváncsiságom. Ezúttal nem húztam vissza olyan gyorsan a kezem, hanem ott tartottam egy ideig. Viszont undorodva húztam el a szám, amikor rájöttem, hogy mi az. S talán egy halk sikoly is elhagyta a szám, mert a következő pillanatban valaki rám vetette magát.
– Hé, nyugi! Csak én vagyok az.
Kellett pár perc, hogy megnyugodjak és lecsillapodjon a szívverésem.
– Jól rám ijesztettél, hallod? – suttogtam rekedten – És belegondoltál, hogy hogy fogunk kijutni innen, ha mind a ketten lent vagyunk?
John vidáman elvigyorodott – bár nem láttam, egyértelműen éreztem sugárzó mosolyát és jókedvét.
– Mond csak, hova kerültünk? – kérdezte. Még egyszer körbejártattam a tekintetem, de most sem láttam semmit.
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy ez egy régi tömegsír, de nem tudom, mert nem látok sehol semmit.
John hallgatott, s én újra elveszettnek és kétségbeesettnek éreztem magam.
A fiú hirtelen szólalt meg és a hangja eléggé közelről hallatszott. – Itt nincs semmi, csak egy csontváz, ami a veled együtt bezuhant koporsóból esett ki. Gyere, menjünk!
Értetlenül néztem rá; mégis hova?
A következő pillanatban meglepetten kaptam levegő után, mert – bár nem láttam semmit, mindent éreztem – a fiú váratlanul ölbe kapott és szökkent egyet felfelé. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, amikor már újra a kriptában voltunk. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött