Gargoyle: 5. fejezet

Az éjjel megint rémes álmok környékeztek meg. Éles, egy méter hosszú karmok szelték a levegőt, aztán belemártódtak egy ember testébe, s felszakították a szerencsétlen mellkasát. A vér fekete ocsmányságként buggyant ki a még élő testből, a tüdővel és a szívvel együtt, a szegy- és bordacsontok  úgy törtek szét, mintha egyszerű, korhadt ágak lettek volna. 
Felriadtam. Megráztam a fejem, mintha ezzel el is felejthetném azt a sok szörnyű képet, de azok egyre csak ott tolongtak az agyamban. Mikor sikerült erőt vennem magamon, kisétáltam a fürdőbe. Csakhogy félúton hányingerem támadt, ezért vissza kellett fordulnom, ugyanis a vécé a folyosó másik végében volt, míg a szobám a közepén. Amilyen halkan csak tudtam elbotorkáltam odáig a sötétben, mert lusta voltam villanyt kapcsolni, sőt azt sem igazán tudtam, hogy hol találom a kapcsolót.
Sietve löktem be a vécé ajtaját, mert már nem bírtam tovább visszatartani a vacsorámat, mely kikívánkozott belőlem. Aztán csak öklendeztem és öklendeztem. Nem tudom pontosan mennyi időt tölthettem odabent, de csak akkor léptem ki onnan, amikor már nem volt mit kiadnom magamból a torkomat égető gyomorsavon kívül.
Ezek után újra elindultam a mosdó felé és átkoztam azt az embert, aki megtervezte ezt a hatalmas házat. Az lehet, hogy ő szeretett rohangálni és mindezt jópofának tartotta, de én egyáltalán nem értettem vele egyet. Valahogy csak sikerült eljutnom a mosdóba, s amikor megálltam, hogy belebámuljak a tükörbe egy hamuszürke arcot láttam magam előtt. A tükörképem nem festett valami jól. Kék szemeim élettelenül csillogtak, vállig érő, fekete hajam összegubancolódott és most jó néhány tincs egymásba gabalyodva lógott. Tulajdonképpen alig ismertem magamra. Éppen jobban szemügyre vettem az egyik sötét karikát a szemem alatt, amikor mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Valami elsuhant a kicsiny fürdőszobai ablak előtt. De mikor arrafelé fordultam, már semmit se láttam. Akármi is volt az, régen elment és az is lehet, hogy csak egy denevér…
Ezzel a gondolattal próbáltam elcsitítani az egyre inkább növekvő félelmemet..
– Jobb, ha megyek és alszom egyet – parancsoltam magamra, s észre sem vettem, hogy fennhangon mondtam ki a szavakat.  A szobámhoz visszavezető út nagyon hosszúnak és félelmetesnek tűnt. Bár nem ijedek meg egy könnyen (eddig legalábbis úgy gondoltam), most mégis minden egyes neszre megriadtam. A padló recsegésére a lépteim alatt, a falban lévő régi csövek hangjára.
 Még akkor sem éreztem magam biztonságban, amikor már újra az ágyamban hevertem. Aludni viszont nem akartam, mert tartottam tőle, hogy amint lehunyom a szemem megint rám törnek azok a rémálmok, amik megérkezésünk óta kísértenek. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött