Gargoyle: 13. fejezet

Másnap apával tartottam a faluba, hogy ne kelljen egy légtérben lennem a boszorkányokkal. S szerencsémre apa sem kérdezett semmit, bár még mindig látszott rajta, hogy nem tudja, mit gondoljon rólam. Az oda vezető út kínos csöndben telt, apa egész végig meredten nézett keresztül a szélvédőn, mit sem törődve velem. Így hát jobbnak láttam, ha inkább az elsuhanó tájat nézem. Még annak is érdekesebb volt az egyhangúsága, mint ez a mély csend. Végül nem bírtam tovább.
– Haragszol rám? – kérdeztem bátortalanul.
A válasz csak hosszú idő után érkezett – Nem tudom.
S ennyivel vége is volt a beszélgetésnek, visszafordultam az ablak felé.
Mikor beértünk a városba és apa leparkolt megkönnyebbülten szálltam ki az autóból, mint aki most szabadult a börtönből.
– Megyek, körülnézek egy kicsit – erőltettem magamra egy mosolyt, mert attól tartottam, hogy a szájára vesz a falu. Egyáltalán nem akartam, hogy rólam és a családomról pletykálkodjanak Gargoyle lakói.
– Jó, de egy óra múlva itt találkozunk.
Meg se vártam, amíg apa elmegy, én léptem le előbb.
Valóságos felüdülés volt a séta a macskaköves utcákon a nyomasztó autóút után. Céltalanul sétáltam, hol ismeretlen, hol ismerős utcákon, míg ki nem lyukadtam a főtérre. A közepén most is ott állt a szökőkút és működött is, de a vízköpőnek nyoma sem volt. A szörnyeteget a talapzattal együtt száműzték a faluból a mi birtokunkra, Growfallra. Éppen azon gondolkoztam, hogy miért pont hozzánk került a szörnyeteg, amikor egy ismerős alakot vetettem észre a szökőkút szélén ücsörögni.
Az öreg volt az, aki korábban mesélt nekem Gargoyle legendájáról.  Most is olyan vészjóslóan nézett rám, mint akkor és egyfolytában ugyanazokat a szavakat mormolta.
– Amint leszáll az éj, beköszönt a rettegés.
Rekedtes hangjától kirázott a hideg, főleg, hogy tudtam mit jelent ez a mondat, hiszen minden éjjel láttam gyilkolni a bestiát.
– Elnézést, de maga biztosan tudja, hogy hogyan lehet megállítani a vízköpőt.
Az öreg üres szemekkel nézett rám, aztán ennyit mondott: – Nem tudom, miről beszél. Hagyjon békén, vagy hívom a rendőrséget!
Meglepetten hátráltam el tőle, majd otthagytam.

Este John teljesen váratlanul betoppant hozzánk, de senkit sem zavart, mert mindenki úgy gondolta, hogy az én vendégem, az én gondom.
– Gyere, menjünk fel, amúgy is beszédem van veled.
John illedelmesen köszönt a többieknek, aztán feljött utánam a lépcsőn. Beérve a szobámba vártam egy kicsit, s miután meggyőződtem róla, hogy senki sem jött föl utánunk, letelepedtünk az ágyra.
– Délelőtt voltam a faluban és megint találkoztam az öregemberrel. De ezúttal nagyon ellenséges volt, azt hitte, hogy ártani akarok neki. Ráadást megnéztem a szökőkutat és észrevettem, hogy nem csak a szobor, hanem a talapzata is hiányzik. Ez azt jelentené, hogy mind a kettő itt van, a birtokon?
John elgondolkodva nézett rám. – Lehetséges, de nem lehetünk benne biztosak, amíg nem kutatjuk át az egész birtokot.
– De az lehetetlen, csak mi ketten hisszük el a legendát, a többiek csak marhaságnak tartják, gyerekes képzelgésnek. Engem meg bolondnak – tettem még hozzá halkan.
John megrázta a fejét – Talán rá tudnánk venni őket, hogy segítsenek.
– De hogyan?
A fiú hallgatott egy ideig, aztán elmosolyodott.
– Van egy ötletem, mindjárt ki is próbáljuk, hátha beválik.
Pár perc múlva már a nappaliban voltunk, a tévé előtt, hogy mindenki csak ránk figyelhessen.
– Kedves Elsey család! Szükségem lenne a segítségükre és a beleegyezésükre is egyben, hogy átnézhessük Growfallt, mert legutóbb itt felejtettem egy nagyon értékes könyvet.
Apa és anya zavartan néztek össze, Adeline-t nem igazán érdekelte a dolog.
Végül apa szólalt meg – Segítünk, John. Merre láttad utoljára a könyvet?
John megvakarta a tarkóját és összehúzta a szemöldökét, teljesen úgy nézett ki, mint aki erősen gondolkodik.
– Nos, azt hiszem a házban, de… Nem, nem vagyok benne biztos. Mert aznap kint is voltunk, ugye, Kayt?
Kissé haboztam, mielőtt igenlően bólintottam. Utáltam hazudni, s ráadást rosszul is hazudtam.
– Akkor holnap reggel megkezdjük a keresést, ha valóban olyan fontos neked az a könyv, John.
Később, a szobámban szemrehányóan néztem rá, aztán kibukott belőlem a kérdés.
– Ha egy könyvet kerestetsz velük, akkor hogyan fogják megtalálni neked a talapzatot?
De a fiú nem felelt, csak vigyorgott, s szemei vidáman ragyogtak.