Haunting: 7. fejezet

Bár már egy hete, hogy Taylor felénk se nézett, minden ugyanolyan maradt. Az ajtócsapkodások megszaporodtak; hol itt, hol ott vágta be a szellem az ajtókat, kénye-kedvére. Sőt most már az ablakok is kivágódtak néha, pedig huzatnak még csak nyoma sem volt. A vakolat egyfolytában málladozott a szobámban, hiába javította ki apa a hibát, másnap már újra ott volt. Szóval kicsit át kellett rendeznem a szobámat, így hát az ágy a másik oldalra került, ahol már biztonságban lehettem. Kedves kísértetünk apámat sem kímélte. A minap például apa a kanapén ült és tévét nézett, amikor a könyvespolcról lerepültek a könyvek, tulajdonképpen ugyanaz történt meg vele, mint korábban velem. Már nem csak a padlásról hallottam esténként a járkálás, hanem napközben az emeletről is. Egy reggel azt követően, hogy becsapódott a fürdő ajtaja úgy döntöttem, hogy beszélnem kell apámmal. Még mielőtt munkába indult volna, leültem vele szemben a konyhaasztalnál és azonnal a tárgyra tértem. Úgy véltem, hogy ha egyből a lényeget mondom, akkor több esélyem van rá, hogy meghallgat, még akkor is, ha egy szavamat sem hiszi el.
– Apa, te hiszel a szellemekben? – tettem fel neki az egyszerű, gyermeki kérdést.
– Mármint a kísértetekben? – apa teljesen megütközött a kérdésemen – Jól érzed magad, Cassi?
– Persze! Szóval, hiszel?
Apa tekintete váratlanul elsötétült, arca komor lett. – Kísértetek, szellemek és bármi hasonló, mesebeli lények nem léteznek. Értetted, kislányom?
Apám szavai felértek egy pofonnal, legalábbis úgy éreztem. De hát mire számítottam, ha nem erre? Egy olyan ember, mint apa egyértelműen nem hisz a szellemekben, bármi is történjék körülötte!
Szó nélkül felálltam az asztaltól és kimentem az előszobába, s miután magamra kaptam a kabátomat kisétáltam a stégre. Sokáig ücsörögtem a mólon, mélyen elgondolkodva. Gondolataimból egyszer csak egy rántás hozott vissza a valóságba. Igen, valaki megragadta az egyik lábam – hiszen eddig a víz fölött lóbáltam a lábaimat –, s a lábamnál fogva egyetlen erős mozdulattal lerántott a stégről. Nagy csobbanással értem a jeges vízbe, s percekig nem voltam képes feljönni a felszínre. A szám és így a tüdőm is szinte azonnal megtelt vízzel.
Nem hiszem el, ugyanaz ismétlődik meg, mint pár héttel ezelőtt, valaki megint vízbe akar fojtani! Akármi is tartott a víz alatt, nagyon erős volt és egyszerűen nem tudtam felvenni vele a harcot.
A hideg víztől izmaim elgyengültek és szép lassan minden erőm elhagyott. Karjaim úgy merültek alá, mintha ólomból lettek volna, valóságos nehezékként húztak magukkal le a mélybe. Ám mielőtt végleg elmerülhettem volna, megint megragadott valami, vagy valaki és kihúzott a jéghideg vízből. Dideregve, félig ájultan néztem fel a már-már ismerősnek is nevezhető barna szempárba. 
 
 

– Ttte… mmmeg, hhogy kerülssz ide? – vacogtam.
– Láttam, hogy beleestél a vízbe és átjöttem, hogy kimentselek. Ugye Mr. Willow nincs otthon? Nem szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok és neked minél hamarabb száraz ruhára lenne szükséged.
– Nnnincs. – feleltem, majd a fiú segítségével felkeltem a földről és bementem a házba, mely különösen ridegen fogadott minket. Amint átléptük a küszöböt leesett a hőmérséklet és egyre zuhant, ahogy beljebb mentünk.
– Azt hiszem, jobb, ha én most megyek. – jegyezte meg csendesen a fiú, miközben én elindultam a lépcső felé, hogy lecserélhessem ázott gönceimet.
– Ne, beszélni akarok veled!
Fordultam vissza egy pillanatra, mire ő megállt a folyosón és kérdőn rám pillantott.
– Mindjárt jövök! Nehogy elmenj! – tettem még hozzá, aztán felviharzottam az emeletre. Éppen egy pólót bányásztam elő a szekrényem mélyéről, amikor valahol a földszinten valamelyik ajtó nagyot csattant.  Már megint! Hát sosem unja meg? – fortyogtam magamban, nagyon elegem volt a kísértetünkből.
Percekkel később Taylorral a konyhaasztalnál ültünk és kólát iszogattunk.
– Miért akartál velem beszélni?
A fiú fürkésző tekintete a lelkemig hatolt, mintha megpróbálta volna kitalálni a gondolataimat.
– Mert beszéltem apámmal a történtekről, hogy szellem kísért a házunkban, de nem hitt nekem. Tulajdonképpen én sem hinném el, ha nem tapasztalnám szinte minden nap. Viszont valami nagyon érdekelne, hogy a ház miért gyűlöl téged annyira, erre pedig csak te adhatod meg a választ, szóval ki vele!
Taylor megadóan maga elé tartotta mindkét kezét és nagyot sóhajtott. – Hát jó.
Várakozóan néztem rá, tudni akartam az igazat, mivel valami azt súgta, hogy Taylornak nagyon fontos szerepe van ebben az egészben, csak azt nem tudtam, hogy mi.
– Az egész évszázadokkal ezelőtt  történt – fogott bele egy hosszúnak ígérkező történetbe –, amikor még alig lakták ezt a környéket és mindenkinek hatalmas földterületeik voltak. Mi az 1800-as évek elején költöztünk ide, hosszas vándorlást követően, ugyanis sokáig menekülnünk kellett a hatóság elől. Ne gondolj rosszra, csupán a kártyajátékos nagybátyám miatt volt az egész, tönkretette a családunkat. Szóval ide költöztünk, mivel édesapám örökölt néhány földbirtokot, még a dédink hagyatékaként.
Hitetlenkedve néztem rá. Most vagy én értettem félre a szavait, vagy tényleg ezt mondta?
– Akkor te, mikor is születtél? Mennyi idős vagy pontosan?
Taylor szégyenkezve sütötte le a tekintetét egy pillanatra, talán azon gondolkozhatott, hogy mit is mondjon el a múltjából.
– Tizennyolc éves vagyok, és 1774-ben születtem, egy fagyos, téli napon.
– De az nem lehet! – tört ki belőlem, s riadtan ugrottam fel a székről, felborítva azt. Az ajtó felé rohantam, de mire odaértem, a fiú már ott volt és elállta az utamat.
– Figyelj, hallgass végig, elvégre te akartad tudni, hogy miért utál engem annyira az otthonod.
Nyeltem egyet, aztán visszaültem az asztalhoz. Akármi is Taylor, a háznál nem lehet rosszabb!
Győzködtem magam. A fiú is helyet foglalt velem szemben, majd folytatta a mesét.
– A ti házatok akkoriban még a mi birtokainkhoz tartozott, s a környék egyáltalán nem úgy nézett ki, mint most, semmi köze nem volt az idillihez. Akkortájt itt élt néhány rokonom, olyan volt a birtokunk, mint egy hatalmas falka vadászterülete. Most biztosan azt kérded, hogy miért pont falka, nos azért, mert egy ősi vérfarkas klánhoz tartozom.
– De hát vérfarkasok csak a mesékben léteznek!
Taylor elmosolyodott kétkedésem láttán. – Mondja az, aki egy kísértettanya kellős közepén él.
Most, hogy tudod, mi vagyok, mesélek is tovább...
– Nem félsz, hogy elárullak? – vágtam közbe.
– Nem. Ugyan ki hinné el, hogy a szomszédod egy ősi legendának élő alakja? Na, de akkor folytatnám is a mesét. A rokonaim egy éjszaka óriási bált rendeztek és rengeteg embert meghívtak, köztük engem is, lehettünk vagy százan. Az első, akivel a bálon találkoztam a keresztanyám volt, azt szerette volna, hogyha táncolok az unokahúgommal, Feliciával. Nos, az a lány kiállhatatlan volt, egyfolytában nyafogott és mindig megkapta, amit akart, így hát egyértelműen nem mondhattam nemet. Viszont még a közös tánc előtt sikerült vele összevesznem, aminek szörnyű következménye lett.
A fiú elhallgatott egy pillanatra, barna szemei szomorúan cikáztak, egyszerűen, nem mert a szemembe nézni.
– Miért, mit csináltál? – kérdeztem.  Látszott rajta, hogy igazán mély és fájó sebeket tép fel ezzel a kis történettel.
– Az, hogy min vesztünk össze lényegtelen. Fönt voltunk az emeleten és nem kis csatazajjal vitatkoztunk. Valószínűleg mindenki hallotta a vendégek közül, de senki sem jött fel, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy milyenek a Bloodrage klán tagjai. Hirtelen haragúak és rendkívül agresszívek, akik előbb ütnek, minthogy beszélnének. 
 
 

Ha mindez igaz, Taylor akkor sem tűnik annak, alkottam meg magamban elhamarkodottan egy véleményt a szomszéd srácról. Figyelmesen hallgattam tovább a fiút.
– Akkoriban ilyen voltam én is, most már kezelni tudom a dühkitöréseimet, de nem mindig vagyok ura a helyzetnek. – mondta mintha csak olvasott volna a gondolataimban. – Nos, akkor nem éppen voltam önmagam, Felicia annyira felidegesített, hogy megütöttem, aztán nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, és addig vertem, amíg ki nem szállt belőle az élet. Gondolom most megijedtél, hiszen egy gyilkossal ülsz egy asztalnál, sőt mi több, egy gyilkost engedtél be az otthonodba…!
Intően felemeltem a kezem, s ezzel sikerült is belé fojtanom a szót.
– Ha nem tűnt volna fel, eleve egy gyilkossal élek egy fedél alatt, vagy inkább én élek a gyilkos fedele alatt.
Taylorral egyszerre nevettünk fel, de ekkor becsapódott egy ajtó és mélységes csöndbe borult a ház. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött