Salvador - Demonicfalls: 1. fejezet

Ámulva néztem körül. Az éj sötétjében körülbelül tíz méterre előttem kirajzolódott egy hatalmas várfal. Végre civilizáció és remény! – gondoltam, mert ez az építmény csakis emberek keze munkája lehet. Egy szörnyeteg nem lenne képes ilyesmire!
– Hol vagyunk? – kérdeztem kísérőmtől. Nashe helyes arcán folyton az a titokzatos félmosoly ült, amit nem tudtam hova tenni.
– Biztonságban. Ez Demonicfalls, itt az emberek és néhányan a mi világunkból békében élnek.
– Az hogy lehet? – valamiért sehogy se tudtam elképzeli ezt a lehetőséget. Igaz, hogy voltak olyan misztikus lények, amik nem jelentettek veszélyt az emberekre, de azok szintén félelemben éltek.
– Úgy, hogy összefogtunk. De mindjárt te is megláthatod, hogy miről beszélek. Gondolom, nehéz lehet csak így, egy vadidegen elmondásából elképzelni. Gyere!
Bizakodva léptem át a hatalmas erődítmény kapuját, a fiúval az oldalamon.
Amit odabent láttam azt alig tudtam elhinni. Az emberek és szörnyek színes forgataga hömpölygött az utcákon. Ha tudtam volna, hogy ez a hely létezik, akkor már rég ide menekültem volna! – döbbentem rá, persze ezt nem mondtam ki hangosan, így is ott ült az arcomon a hitetlenkedés, ez pedig pont elég volt.
– Na, hogy tetszik itt? – pillantott rám megmentőm, s erről eszembe jutott Salvador – hiszen neki lenne ez a feladata, most meg még csak azt sem tudom, hogy hol van.
– Nagyon! Fantasztikus ez a hely!
– Akkor, ha nem bánod, körbevezetnélek.
Mosolyogva mentem bele a dologba, elvégre kíváncsi voltam erre a helyre.
Ahogy elhaladtunk egy boltív alatt egy hatalmas térre jutottunk. Mindenfelé árusokat láttam, mire önkéntelenül is végignéztem magamon. Egykori ruhám szakadt gönc volt csupán és sár mocskolta be. Hogy én milyen igénytelen vagyok! – förmedtem magamra.
– El kéne egy ruha, nem, de bár? – nézett rám Nashe, mintha olvasott volna a gondolataimban.
Én csak szégyenlősen bólintottam.
– Akkor mindjárt szerzek egyet, addig nézelődj nyugodtan.
S ezzel már sarkon is fordult, esélyem se volt utána kiáltani, amit annyira akartam: Ne hagyj itt, gyűlölök egyedül lenni, túlságosan elveszettnek érzem magam emberek nélkül!
Csakhogy ő nem volt ember, hanem valami más. De mi lehet az az „erdőjáró”?
Csüggedten lehajtottam a fejem egy pillanatra, de aztán én is csak elkeveredtem a piac színes forgatagával. Az árusok kedvesek voltak, pedig egyértelmű volt, hogy egy fityingem sincs. Rengeteg mindent kínáltak, olyan dolgokat is, amikről eddig még sosem hallottam vagy láttam.
Egyszer csak kísérőmmel találtam szemben magam.
– Itt van a ruhád, remélem, hogy tetszeni fog.
Hálásan néztem a fiúra és elvettem tőle a kék színű darabot.
– Mond, hol pihenhetnék? – kérdeztem, mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
– Gyere és megmutatom.

 
Hosszabb sétát követően betértünk egy fogadóba, ahol a fogadós azonnal kiadott nekem egy szobát. Nashe felkísért az emeletre és még mielőtt elköszönt volna, gyorsan elmagyarázta, hogy hol találom őt, ha szükségem lenne segítségre.
– Rendben, köszönöm.
Mikor beléphettem végre a szobámba egészen elkerekedett a tekintetem. Már nem azért, amit láttam – na, jó, részben azért. Egy kényelmesnek tűnő ágy állt az ablak alatt, melyen át nem láttam mást csak a hajnali derengést.  Nem is gondoltam volna, hogy már ilyen korán van, hiszen pár órával ezelőtt még odakint kóboroltam a korom sötétben. Ők pedig még mindig ott vannak, bántott egyre a gondolat. Úgy éreztem cserbenhagytam mindkettőjüket, de hát – ha úgy vesszük – Salvador is cserbenhagyott engem! Fájó bűntudatommal aludtam el, a pihe-puha ágyban.
Pár órával később kiáltozásra ébredtem. Bár először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, szerencsére minden hamar felrémlett előttem.
– Idegenek! Biztosan kémek!
– Csak azok lehetnek!
Méltatlankodott egyre a tömeg. Kétségtelen volt, hogy odakint történik valami és volt egy olyan érzésem, miszerint ehhez nekem is közöm van.
Gyorsan magamra kaptam az új ruhát és lesiettem a lépcsőn. Csak úgy dübörögtem, amiért részesültem is egy rosszalló pillantásban a fogadós részéről.
– Bocsánat, de nagyon sietek. – szabadkoztam, miközben már léptem is ki az utcára. Tudni akartam, hogy mi történik.
Mikor a főtérre értem, alig kaptam levegőt. A piactér közepén hatalmas volt a nyüzsgés, a tömeg sehogy sem akart eloszlani előlem, hiába kértem őket. Aztán megpillantottam egy ismerős arcot a forgatagban.
– Elnézést! Bocsánat! Szabad? – próbáltam átverekedni magam néhány emberen.
Végül egyszer csak odaértem. Nashe elmosolyodott, amikor megálltam mellette.
– Mi ez a nagy felfordulás?
A fiú először elnézett a tömeg felett, majd felém fordult.
– Ma hajnalban néhányan kint voltak portyázni. Ne kérdezd miért, de a magunk fajták körében szokás. Szóval találtak egy idegent és annak kísérőjét, egy unikornist.
Meglepetten néztem rá, s egy pillanatra elöntött a megkönnyebbülés: hát meg vannak!
– Az itteniek úgy gondolják, hogy ők kémek és ellenséges szándék vezérli őket, ezért végezni akarnak velük.
– Micsoda? – htetlenkedtem, s egy pillanat alatt minden vér kifutott az arcomból.
– Te talán ismered őket?
Tudtam, hogy elárultam magam. Most már engem is meg akarnak majd ölni! Próbáltam eloldalogni az eddig oly barátságos fiú mellett, de ő a karom után nyúlt és átható tekintetét belemélyesztette az enyémbe. Már nem volt menekvés, mégis csak szembe kell néznem a halállal.