Salvador - Demonicfalls: 2. fejezet

 Beszélj! – Nashe hirtelenjében nagyon is ellenségessé vált, és úgy szorította a karom, hogy az már fájt. Tisztában voltam vele, hogy addig nem szabadulok, amíg nem mondom el neki, azt, amit tudok.
 Jól van, de ne itt. – könyörögtem. Gyorsan megegyeztünk a fiúval egy találkozóban az istállóknál.
Majd mindketten a tömeg közepe felé fordultunk, mintha mi sem történt volna.
 Azt mondom, végezzünk velük!
Csodálkoztam, hogy egyetlen ember hogy képes így felbujtani emberek százait.
Legalább az egyszarvút hagynák életben! – gondoltam. Ő nem érdemelte meg a halált, ahogy Salvador sem. Viszont jelen pillanat egyikükért sem tehettem semmit.
Az itteniek nagy tanácskozásba kezdtek, aminek az lett a vége, hogy Salvadort bebörtönözték, míg Monocerust bezárták az istállóba, a közönséges lovak közé.
A megbeszéltek szerint fél óra múlva megjelentem az istállóknál, mondanom sem kell: Nashe már várt rám. Mikor megláttam őt összeszorult a gyomrom, ugyan most meg hogy magyarázom ki magam szorult helyzetemből?
 Most pedig mondj el mindent, mindenről tudni akarok!
Egyértelmű volt, hogy sikerült magamra haragítanom, tehát kénytelen leszek mindent kitálalni és az a legjobb, ha az elejéről kezdem.
 Az a helyzet, hogy én ismerem őket. A fiút Salvadornak hívják, ő a szövetségesem. De azt nem tudom, hogy micsoda, milyen képességei vannak. Az ő, vagyis a mi kísérőnk neve Monocerus, vele út közben találkoztunk és ő mesélt valamilyen jóslatról, aminek köze van hozzám…
 Tudok a jóslatról, mindenki tud róla. – vágott közbe a fiú, s mintha megenyhült volna az arca. – Folytasd!
Erre nyeltem egyet, igyekeztem továbbra is fenntartani a szemkontaktust, ami nem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltam, hiszen az az átható barna szempár nem sok jóval kecsegtetett.
 Tudod, Infierno Isla veszélyes hely az emberek számára és én…– ekkor már nem voltam képes tovább küzdeni, túl nagy volt a nyomás és mély a seb, bármennyire is régi.
Váratlanul minden erőm elhagyott és térdre rogytam, majd forró könnyeim sós ízét nyeldekelve, megtörten néztem fel az erdőjáróra.
 E… egyedül… vagy… vagyok… Az… az él… életem… nem… ér… se… semmit… – hüppögtem.
Nashe letelepedett mellém és átkarolta a vállam.
 Sajnálom, nem kellett volna így viselkednem. Kérlek, bocsáss meg.
Én csak bólintottam, s éreztem amint egész lényem összerándul.
 Szóval ők a barátaid? – tette még hozzá és óvatosan felemelte az állam, így már kénytelen voltam a szemébe nézni.
 Igen – sóhajtottam – Salvador, mint már mondtam a szövetségesem, azért van, hogy segítsen nekem, ha bajba kerülök, de eddig mindig megkésve érkezett a segítsége. Nem ismerem olyan jól, sőt szinte semmit se tudok róla, vagy a képességeiről. Monocerus egy csodálatos lény, egy unikornis! Fantasztikus, hogy csatlakozott hozzánk. Ő említette először nekem a jóslatot, amit még most sem értek.
Nashe arcán újra az a barátságos félmosoly ült és a tekintete is tele volt megértéssel.
 Azt hiszem, én elmagyarázhatom neked a jóslat jelentését. Mint, gondolom már te is hallottad, így szól: „Lesz egy lány, aki a segítője által megmenti az embereket, megtörve a szörnyek hatalmát Infierno Isla egész birodalmában.” Nos, minden valószínűség szerint ez a személy te lennél és, ha minden igaz ez a Salvador nevű fickó a te segítőd. De ne hidd azt, hogy egy birodalom bukása mindössze két emberen múlna, nem. Monocerus azért csatlakozott hozzátok, mert a ti oldalatokon akar harcolni, ő is szabad akar lenni, akár az itteniek.
 Tehát ez egy nagy háború lesz. – vontam le a következtetést. A fiú helyeslően bólintott.
 Teljességgel elkerülhetetlen vérengzés a jó és a gonosz hatalmak között, vagy ha úgy tetszik egyfajta lázadás, az embereké és azoké, akiket elnyomott a szörnyek hatalma. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött