Salvador - Demonicfalls: 4. fejezet

Az elkövetkezendő napok azzal teltek, hogy toboroztam. Bár nem sikerült mindenkit magam mellé állítanom, a hét közepére mégis lettünk vagy kétszázan. De tisztában voltam vele, hogy ez édeskevés a háború megnyeréséhez. Ugyanis az itteni szörnyek nagyon erősek és kegyetlenek.
Éppen az istállók felé tartottam, amikor valaki utánam kiáltott a tömegből.
– Devon! Állj meg, kérlek!
De nekem eszem ágában sem volt, céltudatos léptekkel mentem tovább, még csak vissza sem fordultam. De még így is hallottam, hogy sietős léptek koppannak mögöttem.
Az istállókhoz érve megpróbáltam elbújni, nem sok sikerrel. Neki akkor is sikerült megtalálnia.
– Szépen kérlek, hogy gyere elő. Beszélnünk kell!
Egy nagy sóhaj kíséretében másztam elő rejtekhelyemről, néhány szénabála mögül.
– Mit akarsz? – kérdeztem közömbös hangon, s vetettem rá egy lesújtó pillantást. Azt reméltem ezzel sikerült is lezárnom a beszélgetésünket, de sajnos tévednem kellett.
– Legalább hallgass meg, jó?
Salvador esdeklően nézett rám, én pedig kénytelen voltam megkegyelmezni neki. Bármennyire is haragudtam rá és igyekeztem kerülni az elmúlt napokban – tudtam, hogy ha most nem hagyom beszélni, akkor sosem tudom meg mi is ő valójában.
– Rendben. – ültem le egy szénabálára és várakozóan néztem fel a fiúra. – Akkor mond!
Mielőtt Salvador is helyet foglalt volna körüljártatta a tekintetét az épület folyosóján, majd egyenesen a szemembe nézett és beszélni kezdett.
– Szeretnék választ adni a kérdésedre. Hogy ki vagyok én? Azt sajnos nem tudom, de minden bizonnyal egy szerencsétlen. De hogy mi vagyok? Azt hiszem, erre tudnék magyarázattal szolgálni, de az valószínűleg elrontana mindent.
Fagyosan néztem rá, nem akartam megadni magam, még ha ezzel meghátrálásra is kényszerítem őt. Annak ellenére, hogy nagyon is érdekelt micsoda ő, mi az ereje, ki az én szövetségesem.
– Neked pár héttel ezelőtt volt egy kívánságod, miszerint legyen valaki, aki segíthet rajtad, valahányszor szorult helyzetbe kerülsz. Nos, az a személy lennék én.
– Te egy őrangyal vagy, vagy mi a szösz? – vontam le a következtetést.
Egy angyal szárnyak és glória nélkül, furcsa.
Ez a gondolat még egy ideig ott motoszkált volna a fejemben, ha Salvador szavai ki nem zökkentenek elmélkedésemből.
– Azt, ami vagyok, egyszerűen nem lehet leírni szavakkal, azt látni kell. Gyere velem!
S ezzel már karon is ragadott, úgy vonszolt maga után, kifelé az épületből. Meg sem állt velem a Celeste lovak karámja mögötti ligetig.
– Most meg mit akarsz?
Salvador megállt velem szemben és megint csak áthatóan belemélyedt zöld szemével az enyémbe.
– Mutatni neked valamit. Nem kérek mást, csak hogy higgy a szemednek.
Kezdtem úgy vélni, hogy a szövetségesemnek nincs ki a négy kereke, mégis mi lehet olyan, hogy azt nem lehet elmondani?
– Csak figyelj!
Salvador pár méterre állt tőlem, félmeztelenül, hátat fordítva nekem. Ezen megbotránkozva csöndben figyeltem, ahogy kérte.
A fiú hétrét görnyedt, akkora fájdalom tört rá. S mintha a csontjai sorra törtek volna darabokra, olyan recsegés ütötte meg a fülem. Mi történik vele? – csodálkoztam, le sem véve róla a szemem.
Egyszer csak a lábai is eltörtek és akkor a fiú térdre rogyott. Reflexből lehunytam a szemem, nem bírtam a látványt. Mikor kinyitottam a szemem két hatalmas hófehér szárnyat láttam, szövetségesem minden bizonnyal ott hever a szárnyak takarásában, gondoltam.
Csodálkozva néztem, amint a szárnyak színe fehérből feketébe megy át. Salvador egy lassú, erőtlen mozdulattal felkelt a földről és felém fordult.
– Ezt nézd!
A fiú megint hátat fordított nekem, de ezt már nem vettem pofátlanságnak.
Salvador fekete szárnyai hirtelen, csak úgy maguktól lángra kaptak és leégtek. Amint kialudt a zöld fény tüze két apócska csonk tárult a szemem elé, ennyi maradt csupán a hatalmas szárnyakból.
Szövetségesem lassan odasétált hozzám, mintha egyetlen csontja sem lenne eltörve, tökéletes volt az egyensúlya és így a járása is.
– Ez meg, hogy lehetséges?
A fiú látva a döbbenetet, ami időközben kiült az arcomra, elnevette magát. Látszott rajta, hogy valami kötekedő megjegyzést készült tenni.
– Ne is mondj semmit! – figyelmeztettem, de őt már nem lehetett megállítani.
– Ti tudatlan emberek! – nevetett – Na, de akkor most komolyra fordítom a szót.
S ezzel az arca is elkomorodott. Én csak nyeltem egyet, hirtelen teljesen kiszáradt a szám.
– Remélem, hogy hiszel a szemednek, mert most már tudod, hogy mi vagyok.
Hitetlenkedve néztem rá, de már biztos voltam benne, hogy ő nem árthat nekem.
– Angyal – suttogtam magam elé.
Szövetségesem magára kapta a felsőjét, majd megállt előttem.
– Nos, így is mondhatjuk. De annyira nem vagyok angyali. Az az igazság, hogy én egy bukott angyal vagyok.
– Vagyis? És az erőd, a zöld fény, mire képes?
– Hogy is magyarázzam ezt el. Á, megvan! – túrt bele fekete hajába – Én valamikor a jó oldalon álltam, de aztán eladtam a lelkemet az ördögnek. Szó szerint. Aminek az lett a következménye, hogy – folytatta – kiűztek, néhány társammal a mennyekből. Most száműzetésben vagyok és ezen a szigeten kell élnem, ahogy neked is. A zöld fényen még sokszor magam sem tudok kiigazodni; van, hogy túl erős nekem, ilyenkor pedig nem engedelmeskedik, olyan mintha saját gondolatai lennének. A múltkor ezért…
– De te, miért is segítesz nekem?
Salvador kesernyésen elmosolyodott.
Na, most aztán ezt, hogy magyarázzam meg? – kérdezte magától, de aztán összeszedte a gondolatait és szavakba öntötte őket. – Tudom, ez most aljasságnak fog hangzani, de igaz. Már nem látom értelmét, hogy tovább titkolózzak, vagy, hogy féligazságokkal tömjem a fejed.
Várakozóan néztem rá, miközben magamban megjegyeztem minden szavát: hazudott, nem állt az én oldalamon, de valami célja csak lehetett ezzel!
Salvador pedig folytatta. – Amit tettem, azt felvállalom, már úgysem tudnám visszafordítani a megtörténteket. Én tényleg azért kerültem erre a szigetre, a semmi közepén, hogy tanuljak a hibáimból, erre szolgált a száműzetés, egészen mostanáig. Néhány héttel ezelőtt kaptam egy lehetőséget, ami szerint, ha segítek egy emberen, akkor kegyelemben részesülhetek.
Éreztem amint minden vér kifut az arcomból, majd agyam teljesen elborul a méregtől.
– Szóval ezért? Csupán a szabadulásodért? – kiabáltam – Te, tényleg azt hitted, hogy egy embert csak így ki lehet használni, aztán eldobni, mint egy rongyot?!
Egy gyors és ügyes mozdulattal kirántottam tőrömet rejtekhelyéről és megpróbáltam Salvadorba döfni. Az angyalnak az utolsó percben sikerült megragadnia a csuklóm és így megúszta egy karcolással a szíve tájékán.
– Te, teljesen megőrültél? – rivallt rám – Ha megölsz, akkor azzal te is meghalsz, Devon!
– Miért?
S éreztem amint a csalódottság könnyei szúrják a szemem, így hát pislogtam néhányat, csakhogy ez idő alatt a fiú kicsavarta a fegyvert a kezemből.
Mindössze egy röpke pillanat alatt, hogy lehet erre képes? – tűnődtem magamban.
– Add vissza! – követeltem.
Salvador csak a fejét csóválta és már el is tette az én drága fegyveremet.
– Akkor legalább engedj el!
Percek múlva már fájós csuklómat masszíroztam, hogy visszaálljon benne a vérkeringés és elmúljon a zsibbadás. Aztán dühös pillantásokat küldtem az angyal felé.
– Te tényleg bukott angyal vagy, most buktál el egy szövetséget!