Salvador - Demonicfalls: 5. fejezet

Dühömben meg sem álltam az istállókig, csakhogy ott sikerült belefutnom az erdőjáróba, nos, ő volt a másik véglet. Szomorúan néztem föl a fiúra, majd bocsánatot kértem tőle és mentem tovább.
Bár Nashe utánam fordult, szerencsémre nem követett. Jelen pillanat nem akartam mást, csak egyedül lenni. Egyszerűen fájt az igazság, bármennyit is törtem rajta a fejem – nem lett jobb. Keserű szájízzel gondoltam vissza az elmúlt hetekre, amiket nélküle valószínűleg nem éltem volna túl. Lássuk be, Salvador – bármennyire is haragszom rá, akkor is segített életben maradnom, nélküle tényleg halott lennék, s minden bizonnyal most nem itt, Demonicfallsban tengetném a napjaimat.
Végül valahogy sikerült elaludnom a szénapadláson, ahol senki sem találhat rám és egymagam lehetek. A pihentető alvást követően még kora reggel sem voltam hajlandó lemászni innen, ez volt a tökéletes rejtekhely és ez tetszett.
Váratlanul kiabálást hallottam odakintről, s mintha enyhe füstszag terjengett volna a levegőben. Azonnal lemásztam a padlásra vezető létrán, tudni akartam, hogy mi folyik odakint. De már nem juthattam ki. Az istálló kijáratát furcsa, zöld lángnyelvek torlaszolták el előlem, sőt mintha egyenesen felém közeledtek volna. Csakis Salvador műve lehet ez, de miért csinálja? – döbbentem rá.
Eleinte futottam és segítségért kiabáltam. De aztán köhögni, majd fuldokolni kezdtem. Még sikerült megtennem pár lépést, végül összeestem. Miután a földön kötöttem ki csak úgy rázkódtam a köhögéstől, míg el nem vesztettem az eszméletem.
Mikor magamhoz tértem fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. A történtekre is csak homályosan emlékeztem. A szemem szúrt, a torkom pedig égett. Az alkaromon lévő fájdalmas horzsolásról nem is beszélve, mely egyre jobban lüktetett, viszont már ráalvadt a vér.
Amint meggyőződtem róla, hogy jól vagyok, legalábbis a körülményekhez képest – felpillantottam a még mindig égő istállóra. Most gondoltam bele: mi lett volna, ha ott végzem. S ekkor jutottak eszembe a bent lévő állatok: a tehenek és a lovak. Ők mind a tűz martalékaivá váltak?
A szörnyű gondolattól még a hideg is kirázott. Óvatosan, hogy ne érjek a sérülésemhez, felültem és átkaroltam a térdeimet. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, mintha mindaz, ami az előbb történt, ekkor tudatosult volna bennem. Kimerültségemben egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor újra kinyitottam Monocerust pillantottam meg magam előtt. Értetlenül néztem rá, de ettől függetlenül örültem a társaságának. Az unikornis váratlanul odébb lépdelt és leheveredett mellém. Egyszer csak arra eszméltem, hogy az ölembe hajtja busa fejét. Bizalma ezennel egyértelmű volt, tudtam, hogy rá majd biztosan számíthatok, ha eljön a háború ideje. Mert, ha minden igaz, akkor a jóslat be fog teljesülni.

~*~

 Napokkal később megkerestem Salvadort, hogy beszéljek vele. Az angyalt az egyik legelőn találtam meg, de előtte még sikerült belebotlanom az erdőjáróba.

Nashe aggodalmas tekintete semmi jót nem jelentett.
– Áruld el végre, hogy ki tette!
A fiú pont úgy állt, hogy esélyem se legyen a menekülésre, egyszerűen beszorított.
– Miért, te kire gyanakszol? – feleltem egy semmitmondó kérdéssel.
Nashe elgondolkodva nézett rám, mielőtt bármit is mondott volna. –Én? Elsősorban egy kémre, aki valahogyan beszivárgott Demonicfallsba, hogy mindent tönkretegyen. És mivel a fél sziget tud a jóslatról, úgy vélem, ez a személy, vagy követett téged és így jutott be hozzánk, vagy veled együtt jött. Ugye, tudod, hogy kire gondolok?
Persze, hogy tudtam, de nem akartam megadni neki azt a diadalt. Ezért hát szótlanul csóváltam a fejem.
– Nem hiszem el, hogy te… hogy te…! – Nashe teljesen kiakadt, s váratlanul felém lendült az ökle. Szerencsémre még az utolsó pillanatban sikerült elugranom előle, de így is jól megütöttem magam, hiszen neki ütköztem egy korlátnak, amihez a lovakat szokták kikötni.
– Hogy én? – nyöszörögtem, még mindig a fájdalomtól.
– Á, hagyjuk! Azt hiszem óriásit tévedtem, amikor kiszedtelek a mocsárból, ott kellett volna hagynom téged. – legyintett lemondóan és már ment is a dolgára, de még azért visszanézett a válla fölött. – Ha tényleg te vagy az a lány, a jóslatból, akkor biztos a halál az emberek és a felkelő lények számára.
Mondhatni Salvadorral sem volt jobb a helyzet. Szövetségesem egyértelműen haragudott rám, holott nekem kellett volna dühös lennem őrá.
– Mit akarsz, Devon?
A zöld szempár ezúttal parázslott a dühtől, hangja is komor volt, olyannyira tartózkodónak tűnt, hogy teljesen elment a kedvem a vele való beszélgetéstől.
– Csak tudni szeretném, hogy te tetted-e.
– Valóban? – mordult rám. – Igen, én voltam. És akkor most megválaszolnám a következő kérdésedet is. Azért csináltam, mert te véget vetettél a szövetségnek, az pedig azt jelenti, hogy nekem sem kötelező jófiúnak lennem. Többé már nem vagyok felelős érted, azaz egyetlen emberért sem.
Pár percig némán meredtem rá, hisz elszomorított a tény, miszerint többé nem leszek biztonságban, a másnap és így már az élet is újra kérdéses lesz számomra.
– Te sem hiszel a jóslatban, ugye?
Salvador ábrázata beszédesebb volt minden szónál, csüggedten sétáltam el a Celeste lovak karámja felé.