Salvador - Enwood: 1. fejezet
Monocerus hátán ülve csendesen osontunk a fák között. El se
akartam hinni, hogy végre itt lehetek. Furcsa volt ide belépni, hiszen ez a
szörnyek birodalma, itt élnek egész Infierno Isla legkegyetlenebb lényei. Ez Enwood, az az erdő, ahova épeszű ember
be nem teszi a lábát.
Az egyszarvú megtorpant egy pillanatra, mintha elbizonytalanodott volna, vélhetően neki sem tetszett ittlétünk.
– Menjünk tovább! – biztattam, holott a félelem már teljesen behálózott. Úgy szorította a szívemet, akár egy jeges kéz.
Pár méter után eltűnt az ösvény a lábunk alól. Most én tétováztam, nem tudtam, hogy merre tovább.
Ám Monocerus helyettem is döntött, egyszerűen jobbra fordult, majd mindketten belevesztünk az erdő holt fáinak sötétjébe.
Bármennyire is igyekeztünk minél óvatosabbak lenni, mind hiába. Csendes lépteink még így is halkan dobbantak az erdő talaján. Riadtan néztem ide-oda, mert egyre kevésbé éreztem magam biztonságban. Ráadást időközben leszálltam az unikornis hátáról, még nagyobb veszélynek téve ki magam.
Egyszer csak megéreztem a tarkómon, hogy figyelnek. Önkéntelenül is közelebb léptem a gyönyörű lóhoz, mert tőle reméltem biztonságot és védelmet, na meg, ha odakerül a sor, akkor így hamarabb fel tudok ugrani a hátára.
Hirtelen ág reccsent a közelünkben, most már kétségtelen: nem vagyunk egyedül!
Egy pillanatra megállt bennem az ütő és még Monocerus is megtorpant. Mindketten a zaj irányába néztünk, az egyszarvú – velem ellentétben – már futásra készen állt.
A fák közül egy kentaur lépett elő. A félig ember, félig ló vad tekintettel nézett ránk. Én, ha lehet még jobban Monocerushoz simultam. A furcsa lény váratlanul elüvöltötte magát. Torz kiáltása volt, valahol az emberi hangok és a nyerítés között. Majd felágaskodott, előkapta a nyílvesszőjét és egyenesen engem vett célba. Mikor rám fogta a nyilat a vér is megfagyott ereimben, kiszáradt a szám és bármennyire is akartam, nem tudtam megmozdulni. Az unikornis ekkor védelmezően elém állt, de a kentaurt ez sem téríthette el céljától. Néhány hatalmas vágtaugrással megkerült minket és mindjárt újra célkeresztbe kerültem.
Salvador, bárcsak itt lehetnél! – kívántam némán és égnek emeltem a tekintetem. Még arról is megfeledkeztem, hogy mekkora bajban vagyok. Aztán arcomra fagyott mosollyal néztem szembe a rám irányuló nyílvesszővel. Meglepően nyugodtnak éreztem magam, már-már közömbösnek. Úgy tűnt, már nem izgat a halál, nem éreztem félelmet. Ugyanakkor semmit sem értettem.
Az erős, vakító zöld ragyogás volt az, amire végre magamhoz tértem. A hirtelen jött fény elvakított, s behunytam a szemem egy pillanatra. Ez az idő pedig pont elegendő volt ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Éles fájdalmat éreztem, mely oly kegyetlenül beivódott a húsomba, a csontjaimba és átjárta egész lényem. S mintha ez még nem lett volna elég, minden erőm pillanatok alatt elhagyott és összerogytam. Úgy éreztem zuhanok, a mélység egyre csak húzott, majd finoman betakart az édes tudatlanság sötétje.
Az egyszarvú megtorpant egy pillanatra, mintha elbizonytalanodott volna, vélhetően neki sem tetszett ittlétünk.
– Menjünk tovább! – biztattam, holott a félelem már teljesen behálózott. Úgy szorította a szívemet, akár egy jeges kéz.
Pár méter után eltűnt az ösvény a lábunk alól. Most én tétováztam, nem tudtam, hogy merre tovább.
Ám Monocerus helyettem is döntött, egyszerűen jobbra fordult, majd mindketten belevesztünk az erdő holt fáinak sötétjébe.
Bármennyire is igyekeztünk minél óvatosabbak lenni, mind hiába. Csendes lépteink még így is halkan dobbantak az erdő talaján. Riadtan néztem ide-oda, mert egyre kevésbé éreztem magam biztonságban. Ráadást időközben leszálltam az unikornis hátáról, még nagyobb veszélynek téve ki magam.
Egyszer csak megéreztem a tarkómon, hogy figyelnek. Önkéntelenül is közelebb léptem a gyönyörű lóhoz, mert tőle reméltem biztonságot és védelmet, na meg, ha odakerül a sor, akkor így hamarabb fel tudok ugrani a hátára.
Hirtelen ág reccsent a közelünkben, most már kétségtelen: nem vagyunk egyedül!
Egy pillanatra megállt bennem az ütő és még Monocerus is megtorpant. Mindketten a zaj irányába néztünk, az egyszarvú – velem ellentétben – már futásra készen állt.
A fák közül egy kentaur lépett elő. A félig ember, félig ló vad tekintettel nézett ránk. Én, ha lehet még jobban Monocerushoz simultam. A furcsa lény váratlanul elüvöltötte magát. Torz kiáltása volt, valahol az emberi hangok és a nyerítés között. Majd felágaskodott, előkapta a nyílvesszőjét és egyenesen engem vett célba. Mikor rám fogta a nyilat a vér is megfagyott ereimben, kiszáradt a szám és bármennyire is akartam, nem tudtam megmozdulni. Az unikornis ekkor védelmezően elém állt, de a kentaurt ez sem téríthette el céljától. Néhány hatalmas vágtaugrással megkerült minket és mindjárt újra célkeresztbe kerültem.
Salvador, bárcsak itt lehetnél! – kívántam némán és égnek emeltem a tekintetem. Még arról is megfeledkeztem, hogy mekkora bajban vagyok. Aztán arcomra fagyott mosollyal néztem szembe a rám irányuló nyílvesszővel. Meglepően nyugodtnak éreztem magam, már-már közömbösnek. Úgy tűnt, már nem izgat a halál, nem éreztem félelmet. Ugyanakkor semmit sem értettem.
Az erős, vakító zöld ragyogás volt az, amire végre magamhoz tértem. A hirtelen jött fény elvakított, s behunytam a szemem egy pillanatra. Ez az idő pedig pont elegendő volt ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Éles fájdalmat éreztem, mely oly kegyetlenül beivódott a húsomba, a csontjaimba és átjárta egész lényem. S mintha ez még nem lett volna elég, minden erőm pillanatok alatt elhagyott és összerogytam. Úgy éreztem zuhanok, a mélység egyre csak húzott, majd finoman betakart az édes tudatlanság sötétje.
~*~
Annak ellenére, hogy azt reméltem ezek után is felkelek,
mint eddig bármikor – hamar rá kellett jönnöm, hogy ez most más. Hiszen az
emberek nem halhatatlanok úgy, mint Infierno Isla lényei, sőt a halál
hozzátartozik az élethez.
Hirtelen pánikba estem. Elöntött a rettegés, mert nem akartam meghalni: a jóslat nem végződhet így! Ekkor mintha ködös emlékképek lebegtek volna lelki szemeim előtt. Újra láttam a szüleim és a testvéreim, a barátaim arcát, s ezúttal élesen. Pedig őket már évekkel ezelőtt elveszítettem, az emlékük is csak halványan élt bennem.
Hirtelen egy hűvös kéz érintését éreztem a homlokomon és mintha szavakat hallottam volna, bár azok tompa foszlányként jutottak el hozzám és teljesen érthetetlennek bizonyultak, akár a boszorkányok varázsigéi.
Szövetségese reménytelenül felpillantott a még mindig mellette álló egyszarvúra.
– Még lélegzik, de alig. – hallottam, Salvador hangja olyan volt, mintha víz alól beszélt volna.
Aztán már nem éreztem keze finom érintését az arcomon, ettől pedig megijedtem. Úgy véltem lemondott védencéről. Cserbenhagyott, sírta egy hang lelkem mélyén.
Eközben az angyal odalépett Monocerushoz és kért tőle valamit, megígérte, hogy amint lehet, meghálálja, csak tegye meg. Ha nem is érte, akkor legalább a jóslatért.
Váratlanul a nemes lény érintését éreztem a sebem tájékán. Összerándultam tőle, mert Monocerus egészen mélyen belenyúlt a sérülésembe. Aztán a fájdalmas területen bizsergést éreztem, míg egész testem zsibbadni nem kezdett. Majd a seb környékén a bőr elkezdett összehúzódni, míg be nem gyógyult. S én tovább úszhattam a jóleső tudatlanságban.
Hirtelen pánikba estem. Elöntött a rettegés, mert nem akartam meghalni: a jóslat nem végződhet így! Ekkor mintha ködös emlékképek lebegtek volna lelki szemeim előtt. Újra láttam a szüleim és a testvéreim, a barátaim arcát, s ezúttal élesen. Pedig őket már évekkel ezelőtt elveszítettem, az emlékük is csak halványan élt bennem.
Hirtelen egy hűvös kéz érintését éreztem a homlokomon és mintha szavakat hallottam volna, bár azok tompa foszlányként jutottak el hozzám és teljesen érthetetlennek bizonyultak, akár a boszorkányok varázsigéi.
Szövetségese reménytelenül felpillantott a még mindig mellette álló egyszarvúra.
– Még lélegzik, de alig. – hallottam, Salvador hangja olyan volt, mintha víz alól beszélt volna.
Aztán már nem éreztem keze finom érintését az arcomon, ettől pedig megijedtem. Úgy véltem lemondott védencéről. Cserbenhagyott, sírta egy hang lelkem mélyén.
Eközben az angyal odalépett Monocerushoz és kért tőle valamit, megígérte, hogy amint lehet, meghálálja, csak tegye meg. Ha nem is érte, akkor legalább a jóslatért.
Váratlanul a nemes lény érintését éreztem a sebem tájékán. Összerándultam tőle, mert Monocerus egészen mélyen belenyúlt a sérülésembe. Aztán a fájdalmas területen bizsergést éreztem, míg egész testem zsibbadni nem kezdett. Majd a seb környékén a bőr elkezdett összehúzódni, míg be nem gyógyult. S én tovább úszhattam a jóleső tudatlanságban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése