Salvador - Enwood: 2. fejezet

Bódultan ébredtem, s amint felpattantak szemeim az immár ismerős zöld szempárt láttam magam előtt, Salvador arca és tekintete csupa aggodalom volt.
- Mi történt? – kaptam a sebemhez. Csakhogy nem volt ott semmi, még egy aprócska karcolás sem, pedig emlékeztem, hogy a nyílvessző órákkal ezelőtt – vagy talán napokkal? – a bordáim közé szúródott.
- Nyugodj meg, kérlek! Ígérem, mindent elmondok.
Megpróbáltam felülni, de a fiú óvatosan visszanyomott az ágyra.
- Ne mozogj! – mondta – Most pihenned kell!
Egy órával később már sokkal jobban éreztem magam és megint kérdőre vontam őt. Salvador bűntudatosan nézett rám.
- Sajnálom, ott kellett volna lennem! Nem lett volna szabad, hogy bajba kerülj…
- Miért, mi történt? – nem akartam, hogy tovább kerteljen, a lényeget akartam hallani.
- Meghaltál, Devon.
Hitetlenkedve néztem rá, arcomból minden vér kifutott. – De akkor most…? Ez, hogy van?
Szövetségesem látva ijedségemet innentől kezdve kétszer is meggondolta, hogy mit mondjon.
- Az a kentaur lelőt téged az íjával és én már nem tudtam rajtad segíteni, elkéstem. – vetett rám egy bánatos pillantást. – A zöld fénnyel most nem mentem semmire, mert nem tudtam irányítani. Tudod, meséltem, hogy néha ez előfordul velem és ezek általában akkor történnek, amikor segítenem kell.
- De akkor ki segített?
Salvador elhallgatott egy pillanatra.
- Azt hiszem Monocerusnak kell köszönetet mondanod.
A hála váratlanul öntötte el a lelkem és nem tudtam neki parancsolni. Nagy lelkesedésemben meggondolatlanul kiugrottam az ágyból, de azonnal felszisszentem, mert rosszul értem talajt és megbotlottam. S csak azért nem estem el, mert Salvador utánam kapott.
- Most meg hova mész? – kiáltott utánam, amikor már a folyosón trappoltam.
- Monocerushoz!
Az egyszarvút a Celeste lovak karámjában találtam, annak ellenére, hogy másféle lények voltak tök jól kijöttek egymással. Óvatosan átmásztam az erős karám kerítésén és lassan megközelítettem őket.
Egyenesen az unikornishoz mentem.
- Nagyon hálás vagyok neked, köszönöm. – suttogtam a fülébe, ahogy azt korábban Salvadortól láttam, mert azt reméltem, így biztosan megérti majd szavaimat. Monocerus szép ívben meghajlította a nyakát és kedvesen belefújt a hajamba. Bizalom teli tekintete visszahozta a harci kedvem, már alig vártam, hogy hadba vonulhassak a szörnyek ellen. 

~*~

Enwood holt fái között szlalomozva osontunk, mert rajtaütéssel szerettünk volna előnyhöz jutni. Ha szemtől szemben történne a csatánk, akkor biztosan veszítenénk, hiszen az emberek egyértelműen gyengék, a szörnyek ellen nem lenne esélyünk, szövetség és jóslat ide, vagy oda.
Ám az erdő üres volt, csupán a szél fütyült keresztül az égbe meredő kopasz ágakon, rázva azokat.
- Hol lehetnek? – kérdezte Nashe.
Kétségbeesetten néztem végig a seregünkön, sokan voltunk és most mindannyiunk élete veszélyben volt. Pont ezt akartam elkerülni, de bárhogy is nézem: sikerült belesétálnunk a csapdába.
- Biztosan itt vannak valahol. Az a fontos, hogy legyetek éberek és, ha támadás érne, akkor azonnal küzdjetek. – biztattam őket – Nem szabad hagyni magatokat, harcolni kell az életetekért és a szabadságotokért. Szóval menjünk tovább!
Harcos társaim engedelmeskedtek nekem, ez pedig furcsa volt számomra. Látni, hogy ők hisznek a jóslatban, míg én magam nem. Bár eddig én is úgy véltem, hogy a sors meg van írva, hogy az életem sosem lesz biztonságban itt, a pokol szigetén, de már másképp gondoltam. Amióta Salvador feltűnt az életemben és segített, rádöbbentem, hogy ha élni akarok, akkor még jobban kell küzdenem.
Jó pár tisztást és ösvényt követően döbbentem rá igazán, hogy Infierno Isla milyen különleges hely, hogy maga Enwood mennyire hatalmas kiterjedésű. Tulajdonképpen az egész szigetet erdő veszi körül. A hegyi patakok, melyek a völgyekben csordogálnak tovább Infierno szélein zuhogó vízesésekként zúdulnak alá, a semmibe. Ez mind a szörnyek birodalma, ahol az embereknek nincs helye, de még csak esélye sem. S mi mégis itt vagyunk, és küzdünk az igazunkért.
Mikor kijutottunk egy völgy szélére megtekinthettük a szörnyek seregét. Sokkal többen voltak nálunk és ez elkeserített, de harci kedvünk ettől még nem csökkent, sőt csak nagyobb lett.