Salvador - Enwood: 4. fejezet

Gyorsan elmagyaráztam az erdőjárónak és Salvadornak, hogy mit találtam ki. Majd várakozóan néztem rájuk, miközben kardommal megsebesítettem egy újabb szörnyet.
- Biztos vagy benne, hogy ennyin múlna az egész? – meredt rám hitetlenkedve Nashe.
- Igen – Bólintottam. De a két fiú közül egyikük sem volt olyan biztos a dologban, mint én.
- Nézzétek, fiúk! Én biztosra veszem, hogy ez lehetséges, csak akarat kérdése az egész. Tudom, hogy hihetetlen, de igaz. Nem mondanám, ha nem éltem volna át az előbb azt a fenséges érzést, a diadalét. Ti hisztek a jóslatban és ők is, pedig az nem feltétlenül bír jelentéssel. Kérlek, higgyetek nekem!
Esdeklően néztem rájuk, míg Salvador arca meg nem enyhült és úgy tűnt, Nashe is beadta a derekét.
- Akkor? – Kérdezték.
- Támadás!
Hangom csak úgy szárnyalt, s vele együtt repült harcias lelkem. Olyan volt, mintha nem is önmagam lettem volna, de mégis én voltam.
Míg a többiek megpróbálták végrehajtani a tervemet, én igyekeztem megkeresni a szörnyek vezérét. Valami azt súgta, hogy ő lehet mindennek a kulcsa, csakhogy azt sem tudtam kit, vagy mit kell keresnem.
~*~
- Hát, eljöttél? Te nagy harcos vagy, Devon. Sokkal többre vihetnéd az életben, ehelyett mégis itt harcolsz, a felkelők oldalán, akik biztosan veszíteni fognak.
Időközben hátrahagytam Monocerust, hogy segítsen a többieknek, de azt tudtam, csak egyszer kell kérnem és őrangyalom azonnal itt terem.
Bátran néztem fel a csodálatos fekete paripán ülő alakra. Ő a vezér, ez már kétségtelen.
A csodálatos fríz hátán egy sötét páncélt viselő termetes alak ült, még a fején is sisak voltak, mely torzította a hangját. Így azt sem tudtam, mivel állok szemben, de azt furcsának találtam, hogy tud beszélni.
- Miért ne győzhetnénk? – néztem bele az üresnek tűnő sisakrostélyba. Erre a vezér elnevette magát, torzan és gonoszul.
- Te tényleg elhiszed, amit mondasz?
Kárörvendését még így is megértettem.
- Igen, mert mi mindannyian küzdeni fogunk az életünkért és a szabadságunkért! Te pedig nem tehetsz ellene semmit! A mai nap az utolsó, hogy uralkodsz fölöttünk.
Ahogy ezek a szavak elhagyták a szám esni kezdett az eső. Eddig fel sem tűnt, hogy be van borulva, de már ez sem állíthatott meg. Vagy győzök és megkapom a szabadságom és az életem a többi felkelővel együtt, vagy vesztek és itt, a csatatéren lelem halálomat.
- Ez csupán a kezdet, de ha már itt vagy és amúgy sem kerülheted el a sorsodat, akkor küzdjünk meg.
Felnéztem a nemes állaton ülő, erős páncélt viselő alakra. Hát nem éppen rózsás a helyzet.
A vezér lekászálódott a lováról, majd előszedett egy kardot a nyeregre erősített tokból.
- Hogy még se legyen olyan igazságtalan a helyzet, vagy ha úgy tetszik, hogy méltósággal halj meg.
Hatalmas és erőteljes kardcsapásokkal estünk egymásnak. Természetesen tisztában voltam vele, hogy esélyem sincs, de nem akartam, hogy ezt ő is tudja. Csak bátran – legyőzve a félelmet – akartam harcolni, mert Infierno Isla vidékén a félelem volt az egyetlen, ami rabságban tartotta az embereket.
Vajon melyikünk fárad ki előbb? – cikázott egyre a fejemben. Mert az egyértelmű volt, hogy nagy részben ez fogja eldönteni a csatát. Az, aki győz uralhatja a pokol szigetét, és az, aki veszít örökkön megkeserített életet fog élni, ha nem éppen a halál rabja lesz. Mert hát ennek a harcnak a halál lehet az egyetlen kimenetele.
- Csak ennyit tudsz?
Torz, de csúfondáros hanglejtése még jobban feldühített, s ha lehet kétszer annyi erővel küzdöttem tovább.
Nem tudom meddig harcoltunk volna így tovább, ha rá nem jövök, hogy semmi esélyem. Hiszen ő bármelyik pillanatban meg tudna sebesíteni, csak azért nem teszi, mert játszik velem és élvezi.
Hogy tudnám legyőzni? – tettem fel magamnak a kérdést már ki tudja hányadszor.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött