Salvador - Infierno Isla: 5. fejezet

Másnap reggeltől estig gyalogoltunk, sőt még akkor sem álltunk meg, amikor teljesen besötétedett.
Az égen már órák óta ragyogtak a csillagok, míg a holdból csupán egy vékonyka karéj látszott.
Monocerus hófehér alakja valósággal világított a sötétben.
Salvador váratlanul megállt előttem, én meg kis híján belerohantam.
– Bocsi – motyogtam.
– Semmi gond.
– De miért álltál meg? – ösztönösen körbejártattam riadt tekintetemet, de mindhiába kémleltem a sötétséget. Az bársonyosan takart minden árnyat.
– Nem tudom. Egyszerűen érzem, hogy valahol veszély less ránk.
Ösztönösen leguggoltam, igyekeztem lapítani.
Hirtelen egy biztató érintést éreztem a vállamon. Ijedten fordultam hátra. Monocerus állt mellettem, kék szemei teli voltak bizalommal és bátorsággal. Önkéntelenül is, de elmosolyodtam. Az unikornis bátorsága és bizalma láttán engem is elöntött a remény. Salvador néhány méterrel lehetett előttünk és a messzeséget kémlelte. Ő valószínűleg többet látott, mint én, mert mikor felénk fordult így szólt.
– Előttünk van valami, ami hatalmas és veszélyt jelenthet számunkra. De azt nem tudom, hogy mi. Csak az energiáját érzékelem, amiből következtetek az erejére és a méretére.
– Nem kerülhetnénk ki? – reménykedtem mindhiába. A fiú csak a fejét rázta.
– Túl nagy a kiterjedése ennek a valaminek, az is lehet, hogy többen vannak. Nem tudnánk kicselezni.
Akkor tovább kell mennünk, törődtem bele elkerülhetetlen sorsomba, mert az ember olyan jelentéktelen teremtmény ezen a nyavalyás szigeten – merthogy ez egy a semmiben lebegő sziget –, hogy az élet egyszerre lehet jelentéktelen és nagyon is értékes az emberiség számára.
Nos, nekem sokat ért az életem, legalábbis ezt gondoltam. Mégis kockáztattam, mert, ha élni akartam, akkor bele kellett mennem az élet játékaiba, a felkínált lehetőségekbe.

~*~

S egyszer csak ott álltunk előtte. Igaz, hogy már méterekkel ezelőtt észrevettük, hiszen a vak is látta volna, úgy világított az éjszakában.
– Mi lehet ez? – böktem a fényesség irányába, mely éppen most szállt fel, akár a köd.
A halványkék fény percekig imbolygott a föld fölött.
– Az egy mocsár. Láp vesz körül minket, ez most már egyértelmű.
Állapította meg a fiú, és mindannyian az éppen eltűnő lidércfényt néztük, melynek kékes ragyogása kísértetiesen derengett a bizonytalan talaj fölött, ami tulajdonképpen a mocsár volt.
– De akkor, hogy jutunk ki innen?
Salvador elgondolkodva kémlelte a sötétséget, mely néha-néha kékesen villant egyet.
– Hagy gondolkozzak egy kicsit.
A fiú tekintete egyszer csak világoszölden kezdett izzani, mintha ő azt is látná, amit én nem. Monocerus is arrafelé nézett és az ő tekintete is világított az éj sötétjében.
Most éreztem csak igazán gyengének magam, olyan szerencsétlennek, mint a legtöbb ember.
– Van előttünk egy ösvény, azon kell mennünk és akkor elkerülhetjük a bajt.
Percekkel később már azt az ösvényt tapostuk, ami reményeink szerint kivezethet innen minket.
Hosszas menetelést követően eltűnt az ösvény a lábam alól, sőt mi több egészen ingoványos talajra kerültem. Kétségbeesetten döbbentem rá, hogy letértem a csapásról és minta ez még nem lett volna elég: a bizonytalan talajon váratlanul süllyedni kezdtem.
Nem! Neeem! – sikoltottam volna, de sikolyom csak a fejemben visszhangzott. Talán ezért sem hallotta meg senki – itt a vég.
Eleinte ösztönösen kapálództam, de csak kimerültem tőle, ezért hát feladtam, ahogy a küzdelmet is.
A láp egyre csak nyelt, percek kérdése és teljesen magába szippant!
Végre megtaláltam a hangom és kiabálni kezdtem. – Segítség!
Addig kiáltoztam, amíg be nem rekedtem. Már majdnem nyakig süllyedtem az iszapban, amikor megérkezett a segítség, egy idegen képében. Felém nyújtotta a kezét, amit én csak vonakodva fogadtam el, annak ellenére, hogy minden perc számított. Az ismeretlen egyetlen erőteljes mozdulattal kihúzott a csávából.
– Köszönöm. – hálálkodtam, immár az ösvényen heverve. Bár eleinte alig találtam a szavakat, mégis sikerült kinyögnöm, amit akartam. – Ki vagy te?
Az ismeretlen titokzatosan elmosolyodott.
– A nevem Nashe, erdőjáró vagyok és az a feladatom, hogy segítsek a bajbajutott embereken. Te lennél Devon, ugye?
Hitetlenkedve néztem fel a fiúra. – Na, de honnan tudod a nevem?!
Erre megint csak elmosolyodott.
– Mindenki tudja, aki hallott már a jóslatról.