Vérvonal - a vér szava kötelez: Holdgyűrű

Felan

- Hol vagyok és te ki vagy? – követelte egy mély, ideges hang, amint beléptem az ajtón. Riadtan néztem a fiú arcába, sötét szemei parázslottak a dühtől. Ráadást sokkal jobban nézett ki, mint órákkal ezelőtt. A karcolásai teljesen begyógyultak, a csontjai összeforrtak, a halántékán lévő seb éppen csak gyógyult, ahogyan a harapásnyom is. De a nyílt törés nem változott, még mindig kint fehérlett a csont. Attól tartottam, hogy azt majd nekem kell újra a helyére illesztenem, hogy összeforrhasson és begyógyulhasson a seb.
- Én szedtelek össze ma reggel az erdőből, ahol félholtan hevertél és láttam el a sérüléseidet. Szóval igazán hálás lennék, ha megköszönnéd!
A fiú ellenséges tekintete villámokat szórt, s ettől önkéntelenül is hátráltam egy lépést, azonban így az ajtónak ütköztem, amit korábban becsuktam magam után. A fiú egy pillanatra kárörvendően elmosolyodott, tetszett neki, hogy félek tőle. Ekkor már tisztában voltam vele, hogy ő nem csupán egy ember, hanem Hozzánk hasonló, csak másik klánból való. Tehát van egy másik falka is a völgyben Rajtunk kívül – nyugtáztam magamban, aztán odaléptem az ágyhoz.
- Hogy te mekkora idióta vagy! – tört ki a fiú hirtelen, hangja teli volt gyűlölettel, mire megfagyott ereimben a vér – Ott kellett volna hagynod engem. Mindent elrontottál!
Döbbenten néztem rá, állta a tekintetem, de én már kevésbé az övét. Fájtak a szavai, főleg, hogy a hála egyetlen árnyát sem láttam komor arcán.
- Az én nevem Lowe. És a tiéd? – próbáltam továbbra is kedves lenni és magamra erőltettem egy mosolyt, ami inkább tűnhetett grimasznak, mint aminek szántam.
A fiú csak hosszas csönd után válaszolt és akkor is beszéde legjobban az állatok morgására hasonlított. Ezért sem értettem eleinte, hogy mit mond, de aztán mindent összeraktam.
- Felan.
Ezek után mély csönd telepedett a szobára, a levegő pedig megtelt ellenségességgel Felan részéről. Hosszú percekig álltam ott, de aztán elegem lett a nyomasztó hangulatból és az irántam érzett gyűlöletből, ezért távoztam. Ezt a csatát ő nyerte, ez egyértelmű volt.
***
Késő este volt már mikor kedvetlenül ugyan, de újra betértem a 114-es szobába.
- Hoztam neked vacsorát – tettem le a tálcát egy sarokban álló kis asztalra.
Felan sebei már szinte teljesen begyógyultak, viszont a nyílt törés egyáltalán nem javult, sőt mintha rosszabbodott volna az állapota. A fiú mogorván nézett rám, de arca be volt esve. Látszott rajta, hogy éhes, fáradt és még mindig nincs jól, ez esetben láthattam a vérfarkasok gyors gyógyulásának árnyoldalát. Az elfertőződött, nyílt törések nem gyógyulnak be, vagy csak nagyon lassan.
- Miért nem hagytál ott? – Felan morgó hangjától felállt a szőr a hátamon. De ezúttal csak tudni akart dolgokat, érthetetlen beszédéből nem érződött vád, harag és ellenszenv. Csupán beletörődés, ezen nagyon meglepődtem, ezért is tartott el egy ideig mire sikerült összeszednem a gondolataimat.
- Sosem hagyok hátra sebesültet.
De Felan nem elégedett meg ennyivel. Így hát jó ideig farkasszemet néztük, amit p nyert meg. Láttam rajta amint az elégedettség jólesően szétárad helyes arcán.
- Te Beo vagy, ugye? – eleinte örültem a kérdésének és szívesen is válaszoltam volna, de lelkesedésem hamar lelohadt – Mindig is különcöknek tartottam a fajtádat, nálatok csak a Blackmoonok rosszabbak!
Ebből könnyűszerrel kitalálhattam, hogy ő csakis egy Bloodrage lehet.
- Jobb, mint egy gyilkos szörnyetegnek lenni! – vágtam vissza – Erről jut eszembe, hány embert öltél már meg?
Felan először gonoszul nézett rám, aztán büszkén elmosolyodott – Eddig tizenkettőt.
- Szóval számoljátok, milyen undorító!
Megvetéssel néztem rá, de az arcáról ekkor sem olvadt le a mosoly, sőt még szélesebb lett.
- Ha nem baj, ezt bóknak veszem.
Én csak a fejemet csóváltam.
- Inkább kezdeni kéne valamit a nyílt töréseddel, különben nem fogsz teljesen meggyógyulni.
Felan azonban csak a fejét rázta.
- Nem – jelentette ki határozottan – Egy magamfajta számára dicsőségnek számít bármely harcban szerzett sérülés, amit nem gyógyít meg az idő teljesen.
- De, ha nem kezeljük, akkor előbb-utóbb meghalsz – oktattam ki, ami egyáltalán nem tetszett neki.
A fiú kárörvendően felnevetett – Ugyan, amúgy is ez volt a célom, csak te közbeszóltál!
A mondat utolsó szavait szándékosan kihangsúlyozta, hogy ezzel is kifejezze mennyire haragszik rám, amiért elhoztam őt az erdőből, s nem hagytam, hogy meghaljon.
- S ha már itt tartunk, akkor miért is akartál annyira meghalni? – néztem rá szúrósan.
Felan habozás nélkül válaszolt, és olyan hittel mondta ezeket a szavakat, hogy attól meglepődtem.
- Egy Bloodrage-nek dicsőség, ha meghalhat a Medve karmai által.
Ennél nem mondott többet, viszont én ezt betegesnek tartottam. Bár Nekünk is voltak eszméink és hasonlók, de az, amit ők annak neveztek, azt már őrültségnek véltem.
- Akkor megnézhetem a sérülésedet? – tettem fel ártatlanul az egyszerű kérdést. A fiú vonakodva ugyan, de végül beleegyezett. Tehát leültem mellé az ágyra, óvatosan lefejtettem sérült combjáról a kötést, majd megvizsgáltam a még most is vérző sebet.
- De hiszen ez korábban elállt – hitetlenkedtem.
- Most mégis szivárog. Milyen ügyetlen gyógyító vagy!
A szavai megint csak sértették a lelkemet, de igyekeztem nem törődni vele. Bár legszívesebben beleállítottam volna a kezemben lévő bicskát a nyílt sebbe – óriási öröm lett volna fájdalmat okozni neki azok után, amiket rövid ismertségünk óta tett velem –, mégsem tettem.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Üvegfal: 2. fejezet

Üvegfal: Prológus

Mikor a játék eltörött