Álomfogó - csalóka álmok: 1. fejezet

A barátságos szobát megtöltötte a kandallóból áradó melegség és fény. Én csak ültem előtte és belerévedtem a pattogó tűzbe, mely őrült táncot járt, de az is lehet, hogy csak tébolyult gondolataim kaptak szárnyra. A lángnyelvek vadul nyaldosták a levegőt és a fahasábokat, miközben furcsábbnál furcsább alakokat festettek elém. Hol egy hős lovag ült ágaskodó paripáján, hol egy bátor harcos ajzotta fel az íját, a következő pillanatban pedig egy vicsorgó farkas ugrott elő. Már teljesen belefeledkeztem a látványba, amikor egy gyengéd érintést éreztem a vállamon. Megdermedtem, mire a kéz végigsimított a hátamon és ölelő karokká lett a derekamon. A szívem lüktetése heves dobogássá csapott át, de én már tudtam, hogy mi fog következni. A karok még szorosabban öleltek, mintha nem akarnának elengedni, majd tulajdonosuk leheletét éreztem a tarkómon, amitől csak még idegesebb lettem. Ki akartam szabadulni, de képtelen voltam irányítani magam, megdermedtem a félelemtől. Ekkor az ismeretlen még közelebb hajolt hozzám, máris a nyakamon éreztem a bőrét. Szorongó félelem járta át a testem, csak legyen már vége! Ébredjek végre fel!
S akkor már annyira valóságosnak tűnt minden, mintha tényleg ott ültem volna a rejtélyes idegennel, a nappalinkban és ő tényleg félreérthetetlenül közeledni akart volna hozzám. Lehunytam a szemeim, hátha akkor végre eltűnik. Amint újból kinyitottam, felültem az ágyamban és dobogó szívvel néztem körül. A vér valósággal lüktetett az ereimben, és dobogása a füleimben minden valóságos hangot elnyomott. Zavaros tekintettel próbáltam kivenni a szobámban található bútorok körvonalait, ám minden egy nagy, sötét masszának tűnt csupán.  Igyekeztem kusza gondolataimat megzabolázni, hátha akkor megnyugszom végre. De mintha az álom folytatódott volna. Hiszen ébren nem lehet álmodni! – sikoltotta egy hang a fejemben. Azonban itt már semmit sem ért a józan ész, az én eszem régóta nem volt százas. Az ilyesfajta álmaim – mint a mai is – már hónapok óta kínoztak. Mindegyik ugyanarról szólt, hogy egy rejtélyes idegen egyre közelebb férkőzik hozzám. Eleinte az egész szórakoztatónak tűnt, de idővel egyre nyomasztóbbá vált. Nem bírom tovább, dőltem vissza a párnáim közé, kezeim beleakadtak hosszú, sötétbarna hajamba. Mély levegőt vettem, majd visszamerültem az álmok tengerébe. Azon az éjjelen már nem álmodtam azzal a titokzatos személlyel, akinek még egyszer sem láthattam az arcát. Ezért nem tudtam, hogy kivel álmodom szinte minden éjjel.

***

Reggel kialvatlanul ébredtem, legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyamba, ám munkába kellett mennem. Újságíró voltam egy helyi lapnál, abban a reményben, hogy a későbbiekben majd kiadhatok egy könyvet is. Azt a könyvet azonban még meg kellett írnom. A szobám egybe nyílt a fürdőszobával, így nem kellett messzire mennem. S amilyen állapotban voltam, jobb megoldásnak is tűnt ez. Beérve a kis helyiségbe, a tükörből egy nyúzott arcú, karikás szemű, kócos, magas, karcsú lány nézett vissza rám. Vágtam egy grimaszt, imádom a korán kelést! Miután megfésülködtem, arcot és fogat mostam, s beleerőszakoltam a szemeimbe a kontaktlencséket, nekiálltam kisminkelni magam, hogy eltakarjam az álmatlannak is nevezhető éjszaka nyomait. Ezek után sokkal jobban néztem ki, a karikák eltűntek a szemeim alól és az arcom is kipihentebbnek tűnt. Elmosolyodtam, aztán visszamentem kis szobámba, melynek meggypiros színe volt és szerény bútorzata; mindössze egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény és egy könyvespolc állt benne. Az ágyam fölött pedig egy gyönyörű kép függött, amin öt vadló vágtatott. Imádtam ezt a festményt, akár órákon keresztül képes voltam gyönyörködni benne. Most viszont sietnem kellett, mert máris késésben voltam. Gyorsan magamra kaptam egy ruhát, egy hozzá illő topánkával és már mentem is.