Álomfogó - csalóka álmok: 2. fejezet
– Már megint késett! Ha legközelebb is ez előfordul, ki kell
rúgnom magát, megértette?! – tajtékzott dühében a főnököm, aki egy kopasz,
köpcös férfi volt, s talán az ötvenes évei vége felé járhatott – És mégis hogy
néz ki? Hát adhatna egy kicsit a külsejére, ami azt illeti…!
Nagyon kínosan éreztem magam, ám szó nélkül tűrtem a szidalmazását. Tudtam, hogy ez nem az első alkalom volt; rengetegszer késtem, mert fáradt voltam.
– Legközelebb nem fordul elő, ígérem – feleltem meghunyászkodva, tudván, hogy nem hivatkozhatok a rossz alvásra, mivel az kifogás lenne. A főnököm szúrós szemekkel nézett rám, amiből értettem, hogy ez az utolsó esélyem. Sarkon fordultam és mentem dolgozni. Az íróasztalomon már ott voltak a vázlataim, amik alapján egy káprázatos cikket kellett írnom a heti újságba, a Sunrose Weekly-be. Mindent meg akartam tenni azért, hogy az enyém legyen a legjobb cikk. Ez az egyetlen, amivel megtarthatom a munkámat! Amint leültem, tanulmányozni kezdtem a jegyzeteimet, amíg bekapcsolt az őskövületnek számító számítógépem. Olyan lassú volt a masina, hogy még egy csiga is nevetve leelőzte volna. Türelmetlenül doboltam az asztalon, miközben vártam, hogy a gép erőlködve ugyan, de megnyissa a World-ot. Közben újabb leírásokat olvastam át, olyanokat is, amiknek semmi értelmét nem láttam – még ha korábban pont az ellenkezőjét is gondoltam. Összeszedtem a gondolataimat, aztán nekifogtam a gépelésnek. Hosszú ideje zongoráztam a klaviatúrán, mikor Léna, a titkárnő lépett oda az asztalomhoz.
– Szia, Sara! – hangja vidáman csengett, mint mindig – Hagyd abba, akármit is csinálsz, a főnök egy új munkát szán neked!
– De hát… Micsoda?
Ha lehet még inkább elkeseredtem, mert ez azt is jelenthette, hogy páros lábbal, pont ebben a pillanatban fognak kirúgni.
– Jól hallottad, ez egy új cikk, egy új lehetőség!
– Hiszen még az előzőt sem fejeztem be! – keseregtem és a szanaszéjjel heverő lapokra mutattam.
– Azt majd később befejezed, de ez most nagyon fontos.
Léna röviden elmondta, hogy egy idős grófnőt kell meginterjúvolnom, aki a város szélén lakik, a hegyoldalban.
– Nem is tudtam, hogy még vannak nemes emberek közöttünk, elvégre ez a huszonegyedik század!
A szőke, szemüveges nő szép arcán széles mosoly jelent meg.
– Ha tudnád, mennyi minden van még a huszonegyedik században, na meg, a mi városunkban, Sunrose-ban!
Nagyon kínosan éreztem magam, ám szó nélkül tűrtem a szidalmazását. Tudtam, hogy ez nem az első alkalom volt; rengetegszer késtem, mert fáradt voltam.
– Legközelebb nem fordul elő, ígérem – feleltem meghunyászkodva, tudván, hogy nem hivatkozhatok a rossz alvásra, mivel az kifogás lenne. A főnököm szúrós szemekkel nézett rám, amiből értettem, hogy ez az utolsó esélyem. Sarkon fordultam és mentem dolgozni. Az íróasztalomon már ott voltak a vázlataim, amik alapján egy káprázatos cikket kellett írnom a heti újságba, a Sunrose Weekly-be. Mindent meg akartam tenni azért, hogy az enyém legyen a legjobb cikk. Ez az egyetlen, amivel megtarthatom a munkámat! Amint leültem, tanulmányozni kezdtem a jegyzeteimet, amíg bekapcsolt az őskövületnek számító számítógépem. Olyan lassú volt a masina, hogy még egy csiga is nevetve leelőzte volna. Türelmetlenül doboltam az asztalon, miközben vártam, hogy a gép erőlködve ugyan, de megnyissa a World-ot. Közben újabb leírásokat olvastam át, olyanokat is, amiknek semmi értelmét nem láttam – még ha korábban pont az ellenkezőjét is gondoltam. Összeszedtem a gondolataimat, aztán nekifogtam a gépelésnek. Hosszú ideje zongoráztam a klaviatúrán, mikor Léna, a titkárnő lépett oda az asztalomhoz.
– Szia, Sara! – hangja vidáman csengett, mint mindig – Hagyd abba, akármit is csinálsz, a főnök egy új munkát szán neked!
– De hát… Micsoda?
Ha lehet még inkább elkeseredtem, mert ez azt is jelenthette, hogy páros lábbal, pont ebben a pillanatban fognak kirúgni.
– Jól hallottad, ez egy új cikk, egy új lehetőség!
– Hiszen még az előzőt sem fejeztem be! – keseregtem és a szanaszéjjel heverő lapokra mutattam.
– Azt majd később befejezed, de ez most nagyon fontos.
Léna röviden elmondta, hogy egy idős grófnőt kell meginterjúvolnom, aki a város szélén lakik, a hegyoldalban.
– Nem is tudtam, hogy még vannak nemes emberek közöttünk, elvégre ez a huszonegyedik század!
A szőke, szemüveges nő szép arcán széles mosoly jelent meg.
– Ha tudnád, mennyi minden van még a huszonegyedik században, na meg, a mi városunkban, Sunrose-ban!
***
Nyár vége volt már, odakint fülledt levegő terjengett.
Hosszú autóút után kissé elkínzottan szálltam ki a járműből. Ám az elém táruló
látvány láttán azonnal ráébredtem, hogy megérte idejönnöm. Miután beleszóltam a
kaputelefonba, a díszes kovácsolt vaskapu kitárult előttem. Besétáltam. Odabent
egészen más világ volt, mint a városban. Mindenfelé virágokat, gondozott
gyepet, szépen nyírt bokrokat, égig érő fákat láttam. Csak tátott szájjal
ámultam és bámultam ezt a csodálatos helyet. Közben végigmentem egy állatokat
mintázó téglákból kirakott úton, elhaladtam egy csodálatos szökőkút mellett,
ami egy vágtató ménest ábrázolt. Hamarosan feltámadt a szél, s valósággal
énekelt a fák között. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Azonban – mint minden útnak
– egyszer ennek is vége szakadt. Kiérve a tündérvilágból egy óriási, díszes
kastélyt pillantottam meg, amelynek tornyai habcsókszerűen nyúltak az ég felé.
Itt még az égen úszó viharfelhők is szelíd pamacsoknak tűntek. 
A kastély tetején csúnya grimaszokat vágó vízköpők ültek és gonoszan néztek le rám. Sokfelé rózsaablakokat láttam, de néhány bástya sokkal inkább emlékeztetett a román stílusra, lőrés ablakaival. Az egész olyan volt, mintha több stílus és korszak keveredett volna egymással egyetlen épületen belül, mintha az építtetője nem tudott volna dönteni. Ahogy körbejártam a kastélyt, az egyik oldalon könnyező borostyánokat láttam, míg a másikon színes téglákból volt kirakva a fal. Megdöbbentem, mert az egész egy mézeskalácsházra hasonlított.
Ekkor hallottam, hogy nyílik az ajtó, így gyorsan a verandán teremtem, ahova márványlépcső vezetett fel és ahol két termetes márványoroszlán feküdt, őrizték a gazdájukat.
– Jó napot, a nevem Sara Evergreen! Azért jöttem, mert interjút szeretnék készítenem a Sunrose Weekly-nek önnel.
Az idős asszony bár bottal járt és látszott rajta, hogy már eljárt felette az idő, szemei és mosolya még mindig óriási életerőről és határtalan vidámságról árulkodtak.
– Örvendek a találkozásnak, Miss. Evergreen. A teljes nevem Abigail Fry de Genville, de szólítson csak Abbie-nek, kérem.
Az idős asszony betessékelt. – Mit szeretne tudni?
Szégyenlősen rámosolyogtam, mivel semmilyen kérdéssel nem készültem, ami nagy hiba, ha egy interjúról van szó. A ház belülről takarosan nézett ki, egyáltalán nem tükrözte azt a kavarodást, amit kívülről láthattam. Ez meglepett, de ugyanakkor azt kellett mondanom, hogy kellemeset csalódtam. Lassan, mindent megszemlélve követtem az ősz hajú Abbie-t, aki botjára támaszkodva bicegett előttem.
– Először is leírnám a teljes nevét és a rangját.
– A nevemet már tudja, vagy ismételjem meg? Apám gróf volt, én már nem használom a rangot, csak gőgösködés lenne, ha kitenném a nevem elé, amit így is alig tudnak megjegyezni.
Bólintottam. – Igaz, nem szükséges elismételnie, már leírtam. Attól még nem gond, ha én feltüntetem a rangját?
– Nem, majd mindent letagadok – nevetett Abbie.
Én is elmosolyodtam, bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, vagy csak a feladat miatt, mivel ezen múlott a jövőm.
– Minden érdekel, ami akkoriban történt, ahogyan akkor éltek, a szokások, a város múltja és a nemesi élet…
– Szóval az életemre kíváncsi? – szakított félbe.
– Igen, így is mondhatjuk – feleltem – Amennyiben ez nem sérti önt, lejegyezném az élete néhány főbb állomásait.
– Nem, ha jól írja meg, akkor magam is örömmel olvasnám. Na de, lássunk is neki! Kérdezzen!
Helyet foglaltunk egy tágas nappaliban, ami egykor talán bálterem lehetetett. A bútorok régiek és kényelmetlenek voltak, sehol sem láttam a modern korra utaló technikai vívmányokat. A egész olyan volt, mintha vissza mentem volna az időben.
– Nos, mikor született?
– 1929 októberében, ha jól emlékszem nyolcadikán.
Ezek után sokkal egyszerűbb volt kérdeznem, ugyan csak formai kérdéseket tettem fel. Hol született, nevelkedett, kik voltak a szülei. Abbie pedig mindenre készségesen válaszolt. Angliában született, később Itáliában nevelkedett. Majd tizenéves korában bejárta az egész világot. Családjának számos birtoka volt világszerte, amikből néhány még ma is az ő tulajdonában van. Miután már csak ő él az egész Fry de Genville családból. Csak húsz éve lakik kis városunkban, s egészen az elmúlt öt évig rengeteget utazott. Tud franciául, olaszul, angolul és még magyarul is néhány szót. Ez meglepett.
– Köszönöm szépen, hogy vendégül látott. – álltam fel a kanapéról – Később még vissza jöhetnék az interjú folytatása miatt?
– Természetesen, örömmel fogadom a vendégeket – mosolygott rám, majd a botjára támaszkodva kikísért.
Már az első alkalommal háromoldalnyi jegyzettel távoztam, aminek nagyon örültem. Ez lesz a legjobb interjú a világon, a főnök még köpni, nyelni sem fog tudni!
A kastély tetején csúnya grimaszokat vágó vízköpők ültek és gonoszan néztek le rám. Sokfelé rózsaablakokat láttam, de néhány bástya sokkal inkább emlékeztetett a román stílusra, lőrés ablakaival. Az egész olyan volt, mintha több stílus és korszak keveredett volna egymással egyetlen épületen belül, mintha az építtetője nem tudott volna dönteni. Ahogy körbejártam a kastélyt, az egyik oldalon könnyező borostyánokat láttam, míg a másikon színes téglákból volt kirakva a fal. Megdöbbentem, mert az egész egy mézeskalácsházra hasonlított.
Ekkor hallottam, hogy nyílik az ajtó, így gyorsan a verandán teremtem, ahova márványlépcső vezetett fel és ahol két termetes márványoroszlán feküdt, őrizték a gazdájukat.
– Jó napot, a nevem Sara Evergreen! Azért jöttem, mert interjút szeretnék készítenem a Sunrose Weekly-nek önnel.
Az idős asszony bár bottal járt és látszott rajta, hogy már eljárt felette az idő, szemei és mosolya még mindig óriási életerőről és határtalan vidámságról árulkodtak.
– Örvendek a találkozásnak, Miss. Evergreen. A teljes nevem Abigail Fry de Genville, de szólítson csak Abbie-nek, kérem.
Az idős asszony betessékelt. – Mit szeretne tudni?
Szégyenlősen rámosolyogtam, mivel semmilyen kérdéssel nem készültem, ami nagy hiba, ha egy interjúról van szó. A ház belülről takarosan nézett ki, egyáltalán nem tükrözte azt a kavarodást, amit kívülről láthattam. Ez meglepett, de ugyanakkor azt kellett mondanom, hogy kellemeset csalódtam. Lassan, mindent megszemlélve követtem az ősz hajú Abbie-t, aki botjára támaszkodva bicegett előttem.
– Először is leírnám a teljes nevét és a rangját.
– A nevemet már tudja, vagy ismételjem meg? Apám gróf volt, én már nem használom a rangot, csak gőgösködés lenne, ha kitenném a nevem elé, amit így is alig tudnak megjegyezni.
Bólintottam. – Igaz, nem szükséges elismételnie, már leírtam. Attól még nem gond, ha én feltüntetem a rangját?
– Nem, majd mindent letagadok – nevetett Abbie.
Én is elmosolyodtam, bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, vagy csak a feladat miatt, mivel ezen múlott a jövőm.
– Minden érdekel, ami akkoriban történt, ahogyan akkor éltek, a szokások, a város múltja és a nemesi élet…
– Szóval az életemre kíváncsi? – szakított félbe.
– Igen, így is mondhatjuk – feleltem – Amennyiben ez nem sérti önt, lejegyezném az élete néhány főbb állomásait.
– Nem, ha jól írja meg, akkor magam is örömmel olvasnám. Na de, lássunk is neki! Kérdezzen!
Helyet foglaltunk egy tágas nappaliban, ami egykor talán bálterem lehetetett. A bútorok régiek és kényelmetlenek voltak, sehol sem láttam a modern korra utaló technikai vívmányokat. A egész olyan volt, mintha vissza mentem volna az időben.
– Nos, mikor született?
– 1929 októberében, ha jól emlékszem nyolcadikán.
Ezek után sokkal egyszerűbb volt kérdeznem, ugyan csak formai kérdéseket tettem fel. Hol született, nevelkedett, kik voltak a szülei. Abbie pedig mindenre készségesen válaszolt. Angliában született, később Itáliában nevelkedett. Majd tizenéves korában bejárta az egész világot. Családjának számos birtoka volt világszerte, amikből néhány még ma is az ő tulajdonában van. Miután már csak ő él az egész Fry de Genville családból. Csak húsz éve lakik kis városunkban, s egészen az elmúlt öt évig rengeteget utazott. Tud franciául, olaszul, angolul és még magyarul is néhány szót. Ez meglepett.
– Köszönöm szépen, hogy vendégül látott. – álltam fel a kanapéról – Később még vissza jöhetnék az interjú folytatása miatt?
– Természetesen, örömmel fogadom a vendégeket – mosolygott rám, majd a botjára támaszkodva kikísért.
Már az első alkalommal háromoldalnyi jegyzettel távoztam, aminek nagyon örültem. Ez lesz a legjobb interjú a világon, a főnök még köpni, nyelni sem fog tudni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése