Álomfogó - csalóka álmok: 3. fejezet

Egész éjjel forgolódtam, úgy küzdöttem az elalvás ellen, akárha az életemért harcolnék. Semmi kedvem nem volt találkozni az ismeretlennel, sem ahhoz, hogy az elmém szórakozzon velem. Márpedig egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy minden csalóka álmot az agyam színes képzelete láttatja velem. Mintha nem tudna egyszerűen kikapcsolni! Hamarosan azonban elnyomott az álom és megkezdődtek a megpróbáltatásaim.
A két erős kéz úgy húzott le a mélybe magával, akár a mocsár. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban, sőt az egész olyan volt, mintha fuldokolnék. Semmit sem éreztem, csak dermesztő félelmet. Már túl késő volt, a fogja voltam; a karjaiban tartott és esze ágában sem volt elengedni.
– Engedj el! Hagyj békén! – kiabáltam már-már sírva az elkeseredéstől.
– Ugyan miért eresztenélek, amikor szeretlek? – először hallottam a hangját, mely mély volt és hátborzongató – Mikor a madarak dalolnak a Csodák kastélyában találkozni fogunk, ígérem.

***

Kimerülten autóztam be a munkahelyemre. Hiába ittam meg már öt erős kávét, egyáltalán nem hatott. Alig bírtam megállni, hogy el ne aludjak a volán mögött. Nagyokat pislogtam, de néha így is kiesett egy-egy kép. Életveszélyes volt az efféle közlekedés, de nem tudtam más megoldást. A busz nem járt minden nap és, ha igen, akkor számomra túl későn. Gyalogszerrel pedig túl messzi volt a munkahelyem. Váratlanul éles dudaszó hasított a levegőbe – biztos voltam benne, hogy csakis nekem szólt, de hatására fel is ébredtem. Jobb lesz odafigyelnem! – mondogattam magamnak – Nem szabad elaludnom! Nemsokára épségben megérkeztem a Sunrose Weekly Szerkesztőségére.
– Kivételesen nem késett – jegyezte meg a főnököm, kissé arrogánsan.
– Ha hiszi, ha nem, én komolyan veszem a munkámat! – mentem egyenesen az asztalomhoz.
Léna már várt. – Ma is ki kéne menned az öreglányhoz, mert gondolom, van még mit mesélnie, az ilyen vénasszonyok úgyis szeretnek pletykálni.
Egyáltalán nem tetszett, ahogy Léna beszélt a grófnőről, de megpróbáltam jó képet vágni hozzá.
– Akkor jobb, ha máris indulok! – felkaptam a táskámat és kimentem a kocsimhoz.

***

– Jó reggelt, Abbie! – köszöntöttem, mikor az idős, ősz hajú asszony ajtót nyitott. A grófnő vidáman mosolygott.
– Magának is! Jöjjön be! Kér egy teát?
– Köszönöm, kérek – követtem a hölgyet a nappaliba, táskámat szorongatva.
– Foglalj helyet! – ment ki a konyhába, majd percekkel később frissen gőzölgő teával és süteménnyel tért vissza. Hálásan fogadtam el a teát, a kint tomboló hőség ellenére. – Köszönöm.
Abbie leült velem szemben, majd kérés nélkül mesélni kezdett a gyermekkoráról. Így sikerült kiegészítenem az előző napi jegyzeteimet. Mesélt a nagyapja gyönyörű, munkalovairól, ami különösen tetszett. Leírtam még pár dolgot a birtokaikról, valamint megkaptam a Fry de Genville család családfájának másolatát. Éppen egy kérdést akartam feltenni, amikor kopogtattak az ajtón a nehéz koptatóval, aminek oroszlánfeje volt. Hirtelen óriási csend telepedett a szobára, nehézzé vált a levegő.

– Ki az? – törte meg végül a hallgatást Abbie reszkető hangja. Nem tudtam, mitől vált ilyen erőtlenné, az eddig oly lelkes és életerős asszony.

– Csak én vagyok az, nagyi!
Alighogy meghallottuk ezeket a tompa szavakat az idős hölgy megnyugodott. Titokban én még mindig attól tartottam, hogy most fogják kirabolni a Fry de Genville család utolsó tagját, bár arról fogalmam sem volt, hogy mennyi vagyona lehet a grófnőnek. Rangjához méltóan önkéntelenül is azt gondoltam, hogy gazdag. Abbie kiment, hogy ajtót nyisson. Percekkel később ismerős hang ütötte meg a fülemet, amint a vendég belépett a régi, családi fotókkal díszített előszobába. A hang pont olyan volt, mint az álmomban; mély, hátborzongató és titokzatos.
Hamarosan Abbie jelent meg a nappali előtt. – Egy pillanat és folytatjuk, csak el kell pakolnom, amit bevásárolt nekem az unokám.
Megértően bólintottam, keresztbe tettem a lábaimat egymáson, majd rátettem a jegyzetfüzetemet és unaloműzésképpen rajzolgatni kezdtem. Eleinte csak vonalakat huzigáltam, ám a firkából pillanatok alatt egy emberi alak lett.
– Szia! – lépett be a szobába Abbie rokona, hangjától végigfutott hátamon a hideg. Szórakozottan pillantottam fel és magamra erőltettem egy barátságos mosolyt, igyekeztem minden gondolatomat és félelmeimet így palástolni. Félve pillantottam rá a füzetem sarkában lévő rajzra: az előttem álló fiú nézett vissza a lapról.
– Szia! Sara Evergreen vagyok, újságíró a Sunrose Weekly-től.  Mrs. Fry de Genville-el interjút készítek az újságnak, ezért vagyok itt.
– Örvendek, Sara – mosolygott rám – A nevem, Morton Fry de Genville.
– Én is örülök, Morton – ráztunk kezet, az övé hideg volt, akár egy halotté.
– Szólíts nyugodtan Mortnak.
Ő leült velem szembe – oda, ahol eddig Abbie foglalt helyet – bogárfekete szemei élénken csillogtak, amint végigmért. Sötét haja élesen elütött halvány bőrétől. Rossz volt ránézni.
Még a neve is hadüzenetnek tűnt, tudva az álmaimról. Elvégre a mort azt jelenti halott, s önkéntelenül is tovább gondoltam: morte, vagyis halál.
A köztünk lévő kínos csöndet végül Abbie visszatérése törte meg. A vidám grófnő folytatta élete meséjét, én pedig lelkesen jegyzeteltem – közben igyekeztem elterelni a gondolataimat Mortról.