Álomfogó - csalóka álmok: 4. fejezet

Következő nap már vonakodva mentem ki a grófnő házához, attól tartva, hogy az unokáját megint ott találom. Semmi kedvem nem volt vele találkozni, ugyanakkor ez a munka túlságosan is fontos volt nekem, ahhoz, hogy pont most feladjam. Egyetlen ember miatt – ember egyáltalán? – fordult meg a fejemben az őrült gondolat. Éppen felemeltem a kopogtatót, amikor Mort hangját hallottam a hátam mögül. Ijedtemben összerezzentem.
– Szia! Segíthetek? Abbie a hátsó kertben van, hiába kopogtatnál.
– Szia! – kirázott tőle a hideg, mégis vele mentem.
Mort vidámnak tűnt, nem éppen halottnak, sokkal inkább, nagyon is élőnek. Útközben egyszer csak feltett egy kérdést, amivel valósággal szíven ütött.
– Miért félsz tőlem?
– Én? Félek? Tőled? – vágtam teljesen értetlen arcot – Nem értelek. Miért kéne félnem tőled?
– Azt nem tudom... talán, mond meg te!
– De hát, én nem félek tőled! – kiáltottam felháborodva – hanem rettegek, tettem még hozzá magamban. Mindezek után kínos csend telepedett ránk, csak akkor nyugodtam meg, amikor kiértünk a hátsó kertbe vezető boltív alól. Így már biztos voltam benne, ha Mort ártani akar nekem, akkor nem fogja megtenni, mert hamar észreveszik a nyílt terepen.
– Örvendek, Sara! – köszöntött Abbie, hangja teli volt életerővel és jókedvvel – Hát nem gyönyörű napunk van?
Igaza volt, csodaszép, nyár végi nap volt a mai. Mindezidáig fel sem tűnt nekem, csak éltem a kis életemet, miközben csodálatos dolgok mellett siklottam el.

– Üdv, Mrs. Fry de Genville! Valóban gyönyörű ez a nap!
Az idős asszony ezek után az unokájához fordult. – Mort, kérlek, hozz egy kis teát és süteményt a vendégnek. Kint leszünk a teraszon, a kertben.
Ez új volt számomra, de sokkal jobban tetszett idekint, a szépen gondozott virágok és gyümölcsfák között, mint odabent.  A ház mögötti udvar tágas volt, teles-tele rózsákkal, orchideákkal, gyógynövényekkel. A gyümölcsfákból is többféle volt; cseresznyefa, almafa, körtefa és még néhány málnabokor. Mindenfelé rigók és más-más fajtájú énekesmadarak daloltak, mintha csak a nyarat búcsúztatták volna.
– Ma lenne kedve mesélni nekem, az iskoláiról? Hol tanult? Egyáltalán szeretett tanulni? Vagy akkoriban divat volt a módosabb családoknál nevelőnőt tartani?
Abbie halványan elmosolyodott, vélhetően szép emlékei voltak a tanulással töltött éveiről.
– Szívesen mesélek a tanulmányaimról. Bár tudnék másról is, látom, az izgalmasabb témákat későbbre hagyod. Szóval, négy évesen tanultam meg olvasni édesanyámtól. Később édesapám nagy pénzösszegeket fordított a taníttatásomra. Hat éves koromtól egészen tíz éves koromig volt egy nevelőnőm, akitől megtanultam többek között franciául és latinul. Tizenegy évesen már több tanárom is volt, mind más-más tárgyat tanított. Tanultam művészeteket, rajzolni kifejezetten szerettem. Érdekeltek még a természettudományok, sokat tanulmányoztam a különböző tudósok feljegyzéseit és tanulmányrajzait. Fontosnak tartottam a csillagászatot, bár a matematikát már inkább unalmasnak véltem. Így voltam még a fizikával. Keresztapámnak volt egy óriási világtérképe, azt például lemásoltam. Elég hosszadalmas munka volt, de azt kell mondanom, hogy megérte.
– Kitől tanult a legtöbbet?
– Én mindig igyekeztem mindenkitől a legtöbbet megtanulni, s akkoriban még a tanárok is jól magyaráztak, bár sokkal szigorúbbak voltak, mint most. Volt olyan, hogy nem készítettem el a leckém és ezért körmös kaptam.
– Ki volt a kedvenc tanárja?
– Sosem volt, ahogyan én sem voltam senkinek sem a kedvenc diákja. Még nem kivételeztek annyit akkor. Csak tanítottak, ha a szüleid megfizették őket.
Minden szavát lejegyzeteltem. Időközben Mort visszatért közénk, egy tálca teával és süteménnyel. Bevallom, nem sok kedvem volt a forró teához, de biztos voltam benne, hogy ha visszautasítanám, azt a grófnő udvariatlanságnak venné. Így hát mindent elfogadtam, amivel csak kínált, bár az gyanakvással töltött el, hogy mindezen finomságokat Mort szolgálta fel, hiszen bármit beléjük tehetett volna. Katasztrofális hatással vannak rám az álmaim, vagy csak a kialvatlanság teszi?
Abbie tovább mesélt, én sebesen jegyzeteltem, míg Mort a körünkben ült és a nagyanyja szavait hallgatta.

***

Már hajnalodott odakint, maikor felriadtam álmomból. Kivert a víz, a szívem a torkomban dobogott, ám az álom újból megkörnyékezett. Esélyem sem volt ébren maradni, visszacsöppentem abba a rémes világba, amit a képzeletem teremtett börtönömül. Amióta találkoztam Morttal, nem tudtam másképp nevezni a titokzatos idegent rémálmaimban. Most sem volt köszönet abból, hogy vele álmodtam. Minden egyes pillanatban igyekezett a frászt hozni rám. Persze, mindezek eleinte ártatlan dolgoknak tűntek, hiszen nem bántott, vagy ütött meg. Már az is elég volt belőle, hogy heccelt, hogy úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Vajon a valódi Mort is ilyen?