Álomfogó - csalóka álmok: 5. fejezet
Hetek óta dolgoztam a grófnőnél, s egész jól haladtam a
cikkemmel. A főnököm pedig teljesen meg volt elégedve a munkámmal – igaz, néha
rám küldte Lénát ellenőrzésképpen. Ez nem nagyon tetszett, de mivel fontos volt
ez az állás, elviseltem a folyton csacsogó lány társaságát.
– Jó reggelt, A…– köszöntöttem volna, ám nem ő nyitott ajtót, hanem az unokája.
– Szia, Sara! A nagymamám ma nem tud mesélni neked.
– Miért? Mi történt? – azonnal sötét gondolatok kerítettek a hatalmukba, lelki szemeim előtt láttam, amint Mort elteszi láb alól a rokonát.
– Lebetegedett. De ha van kedved, maradhatsz. Hátha én is szolgálhatok némi információval a múlt eseményeiről.
Bár ennek még a gondolatától is irtóztam, mégis meggondolatlan szavak csúsztak ki a számon. – Köszönöm, maradnék.
– Akkor gyere be! – mosolygott rám, amitől kirázott a hideg. Dobogó szívvel léptem át a küszöböt. Gondolataim különféle rémképeket festettek elém, s az álmaimban látott Mort váratlanul megelevenedett előttem.
– Kérsz valamit inni? – zökkentett ki gondolataimból a fiú hangja.
– Ööö… Igen, kérek szépen egy pohár vizet.
Szedd össze magad! – parancsoltam magamra – Nem lesz baj.
Mort előttem lépdelt, végig igyekeztem a nyomában járni. Látni akartam, hogy nem tesz-e valamit a poharamba. Nem is tett, csak vizet.
– Köszönöm – mosolyodtam el félénken, nem bírtam elnyomni gyanakvásomat.
– Miről hallanál szívesen?
A kérdése meglepett, mert még magam sem tudtam, hogy mivel folytathatnám a cikket – így, hogy Abbie kiesett egy időre a képből.
– Mondjuk a család babonáiról. Úgy tudom, volt egy pár, vagy tévedek? – jutott eszembe az a kis történet, amit még a levéltárban olvastam a családjukkal kapcsolatban. Meg akartam győződni róla, hogy ezek csupán mendemondák és semmiféle valóságalapjuk nincsen.
– Valóban az elődeim nagyon babonásak voltak, sőt még Abbie-t is annak merem mondani.
Töltött magának egy pohár kólát, majd átmentünk a nappaliba. Én helyet foglaltam az egyik fotelben, ami közel volt a boltíves bejárathoz és készültem jegyzetelni.
– Mielőtt bármit is leírnál, mutatnom kell neked valamit – pillantott rám Mort, aztán a könyvespolchoz lépett és leemelt róla egy vastag könyvet. Azt hittem, hogy az az, amit mutatni akar, de ekkor a könyvespolc szétnyílt és feltárta titkát. Megleptetésemben még a jegyzetfüzetem is kiesett a kezemből.
– Gyere! – szólt Mort, s belépett a paplakba. Gondolhattam volna, hogy kell, legyen legalább egy, ha nem több, rejtekhely ebben a házban, hiszen ez a kastélyszerű valami már önmagában nem hétköznapi.
Bizonytalanul követtem a fiút.
– Innen indul az az alagútrendszer, mely a ház alatt fut és kivezet, kitudja hová. A térképnek sajnos már nem vesszük hasznát, annyira megkopott az évszázadok során. A családom a polgárháborúk idején sok embert bújtatott itt, sőt kémkedésre is használták az alagutakat, a menekülési lehetőségről már nem is beszélve.
– Bárki is végigment rajta valaha?
– Elvileg az üknagyapám, de valószínűleg ez csak a legenda része. Sokkal inkább lehetséges az, hogy ő kezdte el építtetni ezt az útvonalat, majd mindig a fia folytatta.
– Lemehetnénk oda?! – tört ki belőlem a lelkesedés, teljesen megfeledkeztem minden óvatosságomról. Mort tekintete elsötétült egy pillanatra, aztán újra tiszta szemekkel nézett rám.
– Komolyan össze akarod zárni magad velem? – emlékeztetett korábbi éberségemre – Hiszen, te félsz tőlem, vagy tévedek?
Félve elmosolyodtam, mivel a józan eszem azt súgta, hogy ne menjek vele, de a kíváncsiságom és a kitörés reménye ebből a kisvárosból mindennél erősebb volt.
– Akkor, most legyőzőm a félelmemet! – akaratlanul csúsztak ki a szavak a számon, s önkéntelenül is elismertem, hogy félek tőle.
A fiú ördögien elvigyorodott, s maga elé terelt. Egyáltalán nem tetszett, hogy közvetlen mögöttem jár és néha hozzám ér, ilyenkor egy halk „bocsánat” ütötte meg a fülemet. Idegesen meneteltem előre, amíg láttam a félhomályban, de aztán minden elsötétült előttem. A járat koromsötétje valósággal örvénylett körülöttem, kétségbeestem.
– Hé, au! – kiáltottam élesen, amikor a fiú a sarkamra lépett.
– Bocsánat – mondta halkan, már ki tudja hanyadjára – Ne állj meg előttem, menj tovább.
– De, hogyan, amikor az orromig se látok?!
Felháborodtam, már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek lejönnöm ide. Hogy az ember mit meg nem tesz egy jó sztori érdekében, morogtam magamban. A továbbiakban még lassabban és szinte tapogatózva mozogtam a sötétben, míg Mort a nyomomban volt.
– Legalább egy zseblámpát hozhattunk volna – keseregtem.
– Már túl késő és az úgy különben sem buli!
Buli? Ide lent kóvályogni, a sötétben? Kezdett nagyon nem tetszeni a dolog.
Úgy éreztem, régóta menetelünk, bár ebben nem voltam olyan biztos, mivel nem érzékeltem sem az idő múlását, sem a megtett utat.
– Meddig megyünk? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Még egy kicsit.
Tehetetlenül gyalogoltam tovább, mert ha megálltam volna, akkor Mort nekem jött volna – azt pedig nem akartam. Utolsó mentsvárként, görcsösen szorítottam a jegyzetfüzetemet és a tollamat.
– Miért is olyan különös a házatok kívülről?
Mort kissé megdöbbenhetett a kérdésen, mert nem válaszolt azonnal, s inkább visszakérdezett. – Ezt meg hogy érted?
– Hát úgy, hogy egy része olyan, mint a Jancsi és Juliska című mesében, érted, mézeskalácsból van.
Sajnos nem láttam a fiú arcát, de biztos voltam benne, hogy magában rajtam röhög és bolondnak tart.
– Még sosem tűnt fel… Az nem lehet, hogy neked van túlságosan élénk fantáziád?
Nem tetszett, hogy gyerekként kezelt, pedig nem sokkal lehettem fiatalabb nála.
– Kár volt lejönnöm veled…!
– Dehogy is! Még a felét se láttad, annak, amit mutatni akarok!
Nagyot sóhajtottam elkeseredésemben és mentem tovább. Hosszas menetelés után belebotlottam valamibe és elestem, Mort is megbotlott és rám zuhant. Végiggurultunk a hideg kő borította padlón, mintha harcolnánk. Én próbáltam kiszabadulni, míg végül teljesen össze nem gabalyodtunk.
– Engedj el! – alig hogy a szavak elhagyták a szám, szétnyílt alattunk a föld és a mélybe zuhantunk. Na, most fogok meghalni, kellett nekem ide lejönnöm és megbíznom egy percre is ebben az alakban! Mekkora idióta vagyok!
Ám nem haltam meg, csupán megütöttem magam. Nagy puffanással landoltunk egy régi kanapén, ami eléggé leharcolt darab volt, ennek ellenére örültem, hogy felfogta az esésünket. Mort végre elengedett, s egy mozdulattal felsegített az öreg bútordarabról.
– Rémes alak vagy!
– Köszönöm – mosolygott rám, már láttam az arcát, mert valahol talált egy kapcsolót és hirtelen mindent elárasztott a világosság.
– Ezt akartam megmutatni neked, de úgy emlékeztem, hogy ide másképp is le lehet jutni.
Úgy néztem rá, mint egy idiótára, de az ő szemében teljesen mást láttam. Tekintete egyszerre volt kiolvashatatlanul sejtelmes és mindent elmondó.
– Nézd! – fordított a fal felé vállamnál fogva. Egy hatalmas fali festmény tárult a szemem elé, mely egy csatajelenetet ábrázolt. Mindenfelé sebesülteket, egymásnak rohanó seregeket láttam, lovas katonákat, fegyverekkel felszerelt gyalogosokat.
– Mi ez?
– Elvileg a Nap és a Hold rózsáinak a harca, legalábbis a festő ezt a címet adta neki.
– Nem is hallottam még róla, egyik történelemkönyvben sincs benne.
– Már, hogy lenne, amikor idelent rejtőzik és senki sem tud róla a családomon kívül?
– Bárcsak többet tudnánk róla!
Kíváncsiságomban közelebb léptem a festményhez és megérintettem a falat, mire minden megrázkódott körülöttünk, akárha földrengés lenne. Kiáltani akartam, de a belélegzett portól csak köhögni tudtam, az alá hulló mennyezet darabjairól már nem is beszélve.
– Ránk… omlik… a… ház! – krákogtam.
Hirtelen Mort felém lendült és akkora erővel, hogy nekicsapódtunk az omladozó falnak. A sarokban, a körénk zuhanó kövek tengerében vártuk, hogy vége legyen mindennek.
– Jó reggelt, A…– köszöntöttem volna, ám nem ő nyitott ajtót, hanem az unokája.
– Szia, Sara! A nagymamám ma nem tud mesélni neked.
– Miért? Mi történt? – azonnal sötét gondolatok kerítettek a hatalmukba, lelki szemeim előtt láttam, amint Mort elteszi láb alól a rokonát.
– Lebetegedett. De ha van kedved, maradhatsz. Hátha én is szolgálhatok némi információval a múlt eseményeiről.
Bár ennek még a gondolatától is irtóztam, mégis meggondolatlan szavak csúsztak ki a számon. – Köszönöm, maradnék.
– Akkor gyere be! – mosolygott rám, amitől kirázott a hideg. Dobogó szívvel léptem át a küszöböt. Gondolataim különféle rémképeket festettek elém, s az álmaimban látott Mort váratlanul megelevenedett előttem.
– Kérsz valamit inni? – zökkentett ki gondolataimból a fiú hangja.
– Ööö… Igen, kérek szépen egy pohár vizet.
Szedd össze magad! – parancsoltam magamra – Nem lesz baj.
Mort előttem lépdelt, végig igyekeztem a nyomában járni. Látni akartam, hogy nem tesz-e valamit a poharamba. Nem is tett, csak vizet.
– Köszönöm – mosolyodtam el félénken, nem bírtam elnyomni gyanakvásomat.
– Miről hallanál szívesen?
A kérdése meglepett, mert még magam sem tudtam, hogy mivel folytathatnám a cikket – így, hogy Abbie kiesett egy időre a képből.
– Mondjuk a család babonáiról. Úgy tudom, volt egy pár, vagy tévedek? – jutott eszembe az a kis történet, amit még a levéltárban olvastam a családjukkal kapcsolatban. Meg akartam győződni róla, hogy ezek csupán mendemondák és semmiféle valóságalapjuk nincsen.
– Valóban az elődeim nagyon babonásak voltak, sőt még Abbie-t is annak merem mondani.
Töltött magának egy pohár kólát, majd átmentünk a nappaliba. Én helyet foglaltam az egyik fotelben, ami közel volt a boltíves bejárathoz és készültem jegyzetelni.
– Mielőtt bármit is leírnál, mutatnom kell neked valamit – pillantott rám Mort, aztán a könyvespolchoz lépett és leemelt róla egy vastag könyvet. Azt hittem, hogy az az, amit mutatni akar, de ekkor a könyvespolc szétnyílt és feltárta titkát. Megleptetésemben még a jegyzetfüzetem is kiesett a kezemből.
– Gyere! – szólt Mort, s belépett a paplakba. Gondolhattam volna, hogy kell, legyen legalább egy, ha nem több, rejtekhely ebben a házban, hiszen ez a kastélyszerű valami már önmagában nem hétköznapi.
Bizonytalanul követtem a fiút.
– Innen indul az az alagútrendszer, mely a ház alatt fut és kivezet, kitudja hová. A térképnek sajnos már nem vesszük hasznát, annyira megkopott az évszázadok során. A családom a polgárháborúk idején sok embert bújtatott itt, sőt kémkedésre is használták az alagutakat, a menekülési lehetőségről már nem is beszélve.
– Bárki is végigment rajta valaha?
– Elvileg az üknagyapám, de valószínűleg ez csak a legenda része. Sokkal inkább lehetséges az, hogy ő kezdte el építtetni ezt az útvonalat, majd mindig a fia folytatta.
– Lemehetnénk oda?! – tört ki belőlem a lelkesedés, teljesen megfeledkeztem minden óvatosságomról. Mort tekintete elsötétült egy pillanatra, aztán újra tiszta szemekkel nézett rám.
– Komolyan össze akarod zárni magad velem? – emlékeztetett korábbi éberségemre – Hiszen, te félsz tőlem, vagy tévedek?
Félve elmosolyodtam, mivel a józan eszem azt súgta, hogy ne menjek vele, de a kíváncsiságom és a kitörés reménye ebből a kisvárosból mindennél erősebb volt.
– Akkor, most legyőzőm a félelmemet! – akaratlanul csúsztak ki a szavak a számon, s önkéntelenül is elismertem, hogy félek tőle.
A fiú ördögien elvigyorodott, s maga elé terelt. Egyáltalán nem tetszett, hogy közvetlen mögöttem jár és néha hozzám ér, ilyenkor egy halk „bocsánat” ütötte meg a fülemet. Idegesen meneteltem előre, amíg láttam a félhomályban, de aztán minden elsötétült előttem. A járat koromsötétje valósággal örvénylett körülöttem, kétségbeestem.
– Hé, au! – kiáltottam élesen, amikor a fiú a sarkamra lépett.
– Bocsánat – mondta halkan, már ki tudja hanyadjára – Ne állj meg előttem, menj tovább.
– De, hogyan, amikor az orromig se látok?!
Felháborodtam, már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek lejönnöm ide. Hogy az ember mit meg nem tesz egy jó sztori érdekében, morogtam magamban. A továbbiakban még lassabban és szinte tapogatózva mozogtam a sötétben, míg Mort a nyomomban volt.
– Legalább egy zseblámpát hozhattunk volna – keseregtem.
– Már túl késő és az úgy különben sem buli!
Buli? Ide lent kóvályogni, a sötétben? Kezdett nagyon nem tetszeni a dolog.
Úgy éreztem, régóta menetelünk, bár ebben nem voltam olyan biztos, mivel nem érzékeltem sem az idő múlását, sem a megtett utat.
– Meddig megyünk? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Még egy kicsit.
Tehetetlenül gyalogoltam tovább, mert ha megálltam volna, akkor Mort nekem jött volna – azt pedig nem akartam. Utolsó mentsvárként, görcsösen szorítottam a jegyzetfüzetemet és a tollamat.
– Miért is olyan különös a házatok kívülről?
Mort kissé megdöbbenhetett a kérdésen, mert nem válaszolt azonnal, s inkább visszakérdezett. – Ezt meg hogy érted?
– Hát úgy, hogy egy része olyan, mint a Jancsi és Juliska című mesében, érted, mézeskalácsból van.
Sajnos nem láttam a fiú arcát, de biztos voltam benne, hogy magában rajtam röhög és bolondnak tart.
– Még sosem tűnt fel… Az nem lehet, hogy neked van túlságosan élénk fantáziád?
Nem tetszett, hogy gyerekként kezelt, pedig nem sokkal lehettem fiatalabb nála.
– Kár volt lejönnöm veled…!
– Dehogy is! Még a felét se láttad, annak, amit mutatni akarok!
Nagyot sóhajtottam elkeseredésemben és mentem tovább. Hosszas menetelés után belebotlottam valamibe és elestem, Mort is megbotlott és rám zuhant. Végiggurultunk a hideg kő borította padlón, mintha harcolnánk. Én próbáltam kiszabadulni, míg végül teljesen össze nem gabalyodtunk.
– Engedj el! – alig hogy a szavak elhagyták a szám, szétnyílt alattunk a föld és a mélybe zuhantunk. Na, most fogok meghalni, kellett nekem ide lejönnöm és megbíznom egy percre is ebben az alakban! Mekkora idióta vagyok!
Ám nem haltam meg, csupán megütöttem magam. Nagy puffanással landoltunk egy régi kanapén, ami eléggé leharcolt darab volt, ennek ellenére örültem, hogy felfogta az esésünket. Mort végre elengedett, s egy mozdulattal felsegített az öreg bútordarabról.
– Rémes alak vagy!
– Köszönöm – mosolygott rám, már láttam az arcát, mert valahol talált egy kapcsolót és hirtelen mindent elárasztott a világosság.
– Ezt akartam megmutatni neked, de úgy emlékeztem, hogy ide másképp is le lehet jutni.
Úgy néztem rá, mint egy idiótára, de az ő szemében teljesen mást láttam. Tekintete egyszerre volt kiolvashatatlanul sejtelmes és mindent elmondó.
– Nézd! – fordított a fal felé vállamnál fogva. Egy hatalmas fali festmény tárult a szemem elé, mely egy csatajelenetet ábrázolt. Mindenfelé sebesülteket, egymásnak rohanó seregeket láttam, lovas katonákat, fegyverekkel felszerelt gyalogosokat.
– Mi ez?
– Elvileg a Nap és a Hold rózsáinak a harca, legalábbis a festő ezt a címet adta neki.
– Nem is hallottam még róla, egyik történelemkönyvben sincs benne.
– Már, hogy lenne, amikor idelent rejtőzik és senki sem tud róla a családomon kívül?
– Bárcsak többet tudnánk róla!
Kíváncsiságomban közelebb léptem a festményhez és megérintettem a falat, mire minden megrázkódott körülöttünk, akárha földrengés lenne. Kiáltani akartam, de a belélegzett portól csak köhögni tudtam, az alá hulló mennyezet darabjairól már nem is beszélve.
– Ránk… omlik… a… ház! – krákogtam.
Hirtelen Mort felém lendült és akkora erővel, hogy nekicsapódtunk az omladozó falnak. A sarokban, a körénk zuhanó kövek tengerében vártuk, hogy vége legyen mindennek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése