Álomfogó - csalóka álmok: 7. fejezet

Egy erős kéz nyúlt az enyém után, finoman megszorított, miközben másik kezével végigsimított a hátamon. Kirázott a hideg, mert az érintését áramütésnek éreztem. A kéz tétován a nyaki ütőerem felé indult, fülemben hangosan dübörgött a vér, szívem hevesen vert. Nyeltem egyet, az izmaim megfeszültek, a tüdőmből kiszorult az összes levegő.
– Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Vigyázok rád. – mondta egy olyannyira ismerős hang, melytől kétségbeesetten akartam, hogy hagyja abba, ugyanakkor azt is, hogy folytassa, amit elkezdett.
Képtelen voltam bármit is tenni, egyszerűen nem tudtam parancsolni izmaimnak.
A kéz gazdája felbátorodott és újból felém nyúlt, ekkor azonban felébredtem. Riadtan néztem körül a sötétben. Hol vagyok? Mi történt? Miért álmodom ilyen valóságosat?
Nyugtalanul mocorogni kezdtem, aztán eszembe jutott, hogy még mindig a pincében vagyok, összezárva egy olyan emberrel, akiről semmit sem tudok. Riadtan néztem körül. Tudni akartam, merre van. De sehol se láttam, beleolvadt a sötétbe.
– Ne merészeld azt mondani, hogy itt hagytál! Ha mégis, akkor igazán…
– Mit igazán? – jött Mort hangja a végtelen sötétségből, alig néhány centiméterre tőlem. Ijedten rezzentem össze.
– Megijesztettél – morogtam.
– Bocsánat, nem akartam. Csak arra ébredtem, hogy füstölögsz, és különféle dolgokkal vádolsz.
Váratlanul a keze érintését éreztem a vállamon, feszülten fordultam abba az irányba, amerre őt sejtettem a sötétben gubbasztani.
– Ha így folytatod, akkor tényleg ki fogsz nyírni.
– Mit álmodtál? – kérdezte, talán el akarta vele terelni a figyelmemet, de csak felbosszantania sikerült.  Dacosan válaszoltam. – Semmit.
– Az sosem jelent jót, és akkor biztos fontos lehetett.
– Legszívesebben megfojtanálak egy kiskanálnyi vízben!
Mort felnevetett. – Na, kibújt a szög a zsákból! Nem is én vagyok a gyilkos, hanem te.
– Te mondtad, nem én.
– Szóval?
Mort keze végigkúszott a karomon. Ne már, még meg is történik?
– Nem akarom! – tört ki belőlem.
– Elmondani?
– Azt sem akarom, meg azt sem, hogy hozzám érj. Kiráz tőled a hideg.
A fiú visszahúzta a kezét és kissé távolabb próbált elhelyezkedni tőlem, nem sok sikerrel, mert a kövek beszorítottak minket.
– Mi van, ha nem is tőlem kell tartanod igazából? Ha valaki más jelent rád veszélyt? Vagy az igazság az, hogy ezek csupán álmok és nem kell velük foglalkozni, mert nincsen jelentésük.
Fáradtan hajtottam a térdemre a fejem. Nem akartam folytatni ezt az idétlen beszélgetést, ami sehová sem vezet. De a probléma még mindig az volt, hogy itt voltunk a sötétben és senki sem vette észre az eltűnésünket.
– Dehogy nincs! – hangom úgy csattant, akár az ostor. – Hidd el, sokáig nem foglalkoztam velük, aztán te valahogy megjelentél és bizonyosságot nyert, hogy az álmaimnak van valamilyen hitelessége.
– Aha, én meg teliholdkor vérfarkassá változom.
Ennek hallatán megpróbáltam távolabb kerülni tőle, de csak pár milliméterig jutottam, míg bele nem ütköztem egy nagyobb darabba a mennyezetből.
– Ugyan, csak vicceltem, nem foglak megenni… Vagy mégis? Volt egy kannibál ősöm – tette még hozzá nevetve. Szándékosan húzta az agyam.
– Hagyd abba! – szorítottam füleimre kezeim és hintázni kezdtem a sarkamon.
– Jól van, na, aludj egy kicsit.
– Melletted nem merek!
Mort sóhajtott. – Ne már, ha meg akartalak volna ölni, már rég megtehettem volna.
– Kösz, ez igazán megnyugtató!
– Én is aludni fogok, szóval a többi már rajtad múlik – azzal bevackolta magát egy közeli faragott kő mellé, ami egykor a mennyezett része volt, s elaludt. Még sokáig nyugtalanul virrasztottam mellette, ám hamarosan engem is elnyomott az álom. Mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy nem tőle kell félnem?