Álomfogó - csalóka álmok: 8. fejezet

Hirtelen zavaró fény esett rám. Védekezően kaptam arcom elé a kezem.
– Bocs, de így legalább megkímélted magad egy kínos ébresztőtől – Mort tenyerével egy pillanatra eltakarta a gyufaszál fényét előlem.
– Az elkövetkező huszonnégy órát is idelent szeretnéd tölteni? – kérdeztem rekedten, az ajkam kicserepesedett, a torkom kiszáradt a szomjúságtól. A fiút kevésbé viselte meg a helyzet, mint engem. Ez pedig bosszantott.
– Míg te aludtál, körülnéztem egy kicsit miután sikerült elmozdítanom pár követ. Találtam egy alagutat, amiről fogalmam sincs, hogy hová vezet…
Meg sem vártam, hogy befejezze. – Akkor mire várunk?
Mort gonoszul elmosolyodott – Én speciel arra, hogy felébredj.
– Nos, az megtörtént, szóval mehetünk! – nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. Mort el is indult, még mielőtt felkelhettem volna a földről. Leráztam magamról a port, aztán futólépésben mentem utána. Sikerült megcsúsznom néhány kövön, mire bosszankodva szitkozódtam.
– Ez nem igazán hölgyhöz illő – jegyezte meg Mort, s kezembe nyomott egy égő gyufaszálat. Megjegyzését elengedtem a fülem mellett.

– Köszönöm – fogadtam el tőle a gyufát. Aztán arra figyeltem, nehogy megégessem magam. Sokáig csöndben baktattunk, néha meg-megcsúsztam a köveken. Cipőm csak úgy csikorgott a kisebb törmelékeken. A sötét alagút tátongó szája lassan beszippantott minket, már csak az orrunkig láttunk. A láng imbolygott előttem, csak akkor jöttem rá, hogy elfogyott a gyufaszál, amikor megégette a bőröm.
– Adj egy másikat – kértem a fiút, de ő csak kézen fogott és húzott maga után a sötétbe.
– Már kevés van, spórolnunk kell vele. Szóval muszáj lesz megbíznod bennem.
Beletörődve botorkáltam utána. Egyszer csak megállt előttem, mire nekiütköztem.
– Mi van? – kérdeztem felháborodottan. Hangom élesen és sértőn hasított bele az állott levegőbe.
Mort maga mellé rántott. – Azt hiszem, itt nem mehetünk tovább.
Azzal a fiú eldobta az égő gyufát. Néztem, amint a mélybe hull. Nem volt se tovább, visszamenni meg teljesen felesleges lett volna. Csalódottan felsóhajtottam. Hát örökre itt ragadtunk!
Mort ekkor teljesen váratlan dologgal állt elő. – Ugranunk kell.
– Micsoda?
– Ahogy mondtam, le kell ugranunk. – kötötte az ebet a karóhoz.
Én azonban megpróbáltam ellenkezni vele. – De hát azt sem tudjuk, mi van odalent. Lehet, hogy szörnyethalunk…
– De azt már tudjuk, hogy mi van itt és, hogy innen ezt a szakadékot leszámítva nincs kiút. – vágott közbe. – Felőlem maradhatsz is, én viszont megyek.
– Nem hagyhatsz itt! – tiltakoztam. Akkor azonban már késő volt, a fiú egyszerűen leugrott és eltűnt a mély szakadék sötétjében, aminek az alját csak sejtettem. Percekig kémleltem utána, de semmit se láttam. Hirtelen nagyon ostobának éreztem magam. Csak tétován álltam egy helyben, belebámultam a sötétbe és hezitáltam. Ugorjak vagy ne? Hiszen annak sincs értelme, ha itt maradok. Végül döntöttem. Léptem egy nagyot előre, majd még egyet, a talaj pedig váratlanul eltűnt a lábaim alól. Pillanatokig lógtam a levegőben, utána vészesen kezdett közeledni a talaj. Már láttam magam előtt hogyan lapulok pépessé. Kétségbeesetten kapálóztam a levegőben, de nem volt visszaút. A mélység vészesen közeledett. Mielőtt felfogtam volna, sikítani kezdtem. Teli torokból, amíg el nem ment a hangom. Ezután csupán rekedt hörgés tört ki belőlem. A sziklák helyett, melyeknek fel kellett volna nyársalniuk engem, Mort karjaiban landoltam. Meglepetten néztem fel az arcába.
– Megvagy. Most pedig mehetünk tovább. – a fiú letett és meggyújtott egy újabb gyufát.
Az imbolygó lángnyelven kívül sötétség vett minket körül.
– Köszönöm, hogy elkaptál. Azt hittem, hogy meg fogok halni.
A fiú felém fordult, végigmért, s csak annyit felelt. – Én meg azt hittem, hogy odafent fogsz maradni.
Akármilyen gyerekesnek is tűnt, megsértődtem. Az út további részében magamban duzzogva botorkáltam a sötétben, a fiút követve, aki a gyufát tartotta maga előtt.