Vörös ajtó

– Jól figyeljen! Oda sosem léphet be, sőt ha kedves az élete elkerüli a Vörös ajtót! – mondta a gondnok. Igenlően bólintottam, megint kisgyereknek éreztem magam, akinek megtiltanak valamit, ami ezek után mindennél jobban fogja érdekelni. A Vörös ajtó, vajon mit rejt? – tessék, már most ezen járt az eszem. Ránéztem a vastag tölgyfaajtóra, melyről pattogzott a vérvörös festék, s melynek kopogtatója egy idétlenül vigyorgó udvari bolond volt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a bronzarc ravasz tekintetével rám kacsintott. Zavartan fordultam más irányba. A gondnok pedig folytatta. – A házban nem kell semmit sem csinálnia, elég, ha a kertet gondozza. Így is lesz elég dolga. A szegélynél mindig szép egyenesre kell vágni a füvet. A bokrokat karban kell tartani, hogy felismerhetőek legyenek az állatfigurák. A virágokat mindig locsolja meg, különben elhervadnak. Pár hét múlva az egész udvart el fogják lepni a lehullott falevelek, különösen figyeljen rá, hogy ez ne következhessen be!
Ezt mégis hogyan gondolta? Akadályozzam a természetet? Milyen idióta emberek vannak! – morogtam magamban, majd továbbgondoltam a dolgot. – Biztos, hogy én itt akarok dolgozni? Felkészültem ennyi lehetetlen kérésre és emberi hülyeségre? Ekkor még nem tudtam mi is vár rám valójában.
Tovább mentünk. A gondnok körbevezetett az udvaron, bementünk a ház melletti pajtába. A szerény épület lécei között keresztül fújt az őszi szél. Az épület jószerével sírt. A fészer teli volt kertészkedéshez szükséges eszközökkel. Elismerően füttyentettem – Micsoda gyűjtemény!
Vajon mekkora lehet a terület? A hirdetésben nem fogalmaztak eléggé pontosan. Az udvar közepén magasodott a vörös ajtós ház, mint valami monstrum. Kétségeim támadtak, valahányszor ránéztem. Kell ez nekem? A gondnok közben tovább magyarázott, rezignáltan. Ekkor azonban már nem is figyeltem rá. Zavaros gondolataim egymást kergették a fejemben és próbáltam kitalálni, mi van az ajtó mögött.
– Szóval ezeket mind használhatja, a ház túloldalán van a szállása. Igazán kényelmes kis lak, első osztályú!
Hát nem volt az. Szerény bútorozású volt, de azt nem is bántam, viszont kissé szűkös is. A „nappaliban”, ami valójában magába foglalta a hálószobát is, egy ős öreg tévé állt. Mit fogok én ezen nézni? Max hangyafocit, sóhajtottam lemondóan. A konyha csupán egy aprócska lyuknak tűnt, a mosdót meg se mertem nézni.
– Négy kilométerre találja a legközelebbi települést, ott be tud vásárolni. Tavasszal már a főnök jön.
S azzal a kezembe nyomta a hatalmas kulcscsomót.  Bűntudatom támadt, amiért őt kirúgták és pont az „utódjának” kellett elmondania, hogy mit csináljon. Milyen kegyetlenek a főnökök. Sajnálkozva néztem a távozó középkorú pasast. Már csak azt reméltem, hogy én megfelelően el tudok majd minden feladatot látni. Az első éjszaka elfoglaltam a szállást és kipihentem az ide vezető út fáradalmait. Másnap reggel neki is láttam a munkának, hogy elfoglaljam magam, lenyírtam a füvet. Éppen a ház előtti kis területet igyekeztem rendbe tenni, amikor éles sikítás hasított a levegőbe. Riadtan pillantottam a Vörös ajtó felé. Az egyre kétségbeesettebb sikoltások mögüle jöttek. Lekapcsoltam a fűnyírót és gondolkodás nélkül mentem a verandára, kezemben a kulcscsomóval. Idegesen pörgettem végig a kulcsokat, mire megtaláltam a megfelelőt. Közben a sikításokat néha félbeszakította valami nagy puffanás. Mintha ütések zaja lenne, tűnődtem magamban. Az ajtó kinyílt előttem, a ház belseje néptelen és sötét volt. Nem kéne bemennem, futott át tudatomon, de már késő volt, átléptem a küszöböt, a Vörös ajtó pedig kérlelhetetlenül, nyikorogva bezárult mögöttem. Szívem szerint megfordultam volna, hogy távozzak, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult.
– Hahó! Van itt valaki? Segíteni jöttem, hölgyem! – hangom üresen visszhangzott a falak között. Lassan magam mögött hagytam az előszobát, mely teli volt szekrényekkel. Utána egy szűk folyosó következett, aminek falait a házról készült fotók díszítették – egészen 1925 óta. Évente készült egy fotó. S mind más volt a maga módján, először azt hittem, hogy az évszakok miatt. De nem, a ház változott! Ezt meg nem úgy értem, hogy építettek hozzá, hanem a helyzete lett képről képre más. Mintha mozogna. Az első fotón a hatalmas birtok végében állt, a legutolsón pedig a közepén, vagyis ott, ahol most is láttam. Furcsa volt a halotti csöndben sétálni, a sikolyoknak vége szakadt. A folyosó beleszaladt egy óriási bálterembe, aminek jobb szélében egy kisebb színpad foglalt helyet, előtte meg asztalok álltak rendezett sorban, tetejükön székekkel. Ekkor hallottam meg a kattogást. Megálltam egy pillanatra, hogy hallgatózzak. Végül rájöttem, hogy egy öreg fali óra az. Az óra váratlanul elütötte a delet. Nem egy madárka repült ki belőle, ahogy arra számítottam, hanem egy farönk, melyen egy baltás alak próbált szétütni egy másik rönköt. Legalábbis eleinte azt hittem, s közelebb mentem, hogy meggyőződjek róla, mit is látok valójában. Mikor megértettem, undorodva húztam el a szám és káromkodtam egy sort. Kinek van ilyen beteg fantáziája? A balta nem egy rönköt, hanem egy emberi fejet csapott szét. Az aprócska modell nagyon élethű volt, jobbnak láttam tovább menni. Magam mögött hagytam a báltermet, s bejutottam egy eldugott bárba, kétszárnyas ajtón keresztül, ami a western filmekre emlékeztetett. Odabent üres üvegek fogadtak, de mindent betöltött az alkohol szaga. Biztosan beszívta a fa az évek folyamán. Akkor hallottam meg az újabb sikoltást. – Segítség! Valaki segítsen, kérem!
Szinte öntudatlanul futottam a hang forrása felé. Vagyis eleinte még azt hittem, hogy arra tartok. A segélykérő hang azonban visszhangzani kezdett az egész házban, amitől összezavarodtam.  Megtorpantam, azt sem tudtam, merre tovább. Abban a pillanatban hallottam meg az újabb puffanást, s egy rémült hangot. Az emeletről jött, így felrohantam a szépen faragott márványlépcsőn.
Odafent a folyosó hirtelen szétágazott. Nem tudtam merre menjek.
– Merre van, hölgyem? – kiáltottam a dermedt levegőbe. Idefönt nagyon hideg volt, akárha megérkezett volna a tél. Újabb vérfagyasztó sikítás. Rohanni kezdtem az irányába. Egy puffanás, egy elhalló hang. Mi a fene történik itt? A puffanások egyre hangosabbak lettek, ahogy a 304-es szobához értem. Hány szobája lehet ennek a háznak? Eddig nem nagyon figyeltem, de abban biztos voltam, hogy ilyen sok nem lehet. Hiába tűnt kívülről hatalmasnak, lehetetlennek tartottam, hogy ennyi szoba elférjen benne. Lenyomtam a 304-es kilincsét, de az nem engedett. Odabent felbőgött egy fűrész. Vállammal nekiugrottam az ajtónak, közben lenyomtam a kilincset. A harmadik próbálkozás után az ajtó végre engedett. Bejutottam. Körbenéztem, a szoba szerényen volt berendezve és üres volt. Képzelődsz haver, próbáltam megnyugtatni magam. Újabb puffanás. A zaj a szekrényből jött. Odaléptem és kinyitottam a díszes ruhásszekrény ajtaját. A ruhák helyett azonban egy óriási, legalább ezer éves fát pillantottam meg.  Na, ne már! Egy halott fától van ez az egész? Közelebb léptem. A fa korhadt ágai alig észrevehetően megmozdultak. Riadtan léptem hátra, de túl késő volt. Az ágak csontos kezekként nyúltak ki felém és berántottak a szekrénybe.
A bezárult vörös ajtó küszöbéről friss vér szivárgott ki. A ház meg csöndesen odébb kúszott a kihalt udvaron. A vörös ajtós ház várta a tavaszt és következő áldozatát.