Fanfiction: Árnyas emlékek

Felhasznált irodalom: Robin Hobb: Látnok ciklus

Kissé egykedvűen rendezgettem az asztalon szanaszéjjel heverő pergameneket. Az elmúlt néhány évben rengeteg keletkezett belőlük, ahogy papírra vetettem életem történetét. Minden azzal kezdődött, hogy anyám megszabadult tőlem, mondván neki már nem kellek, neveljen fel, aki akar – s ezzel magamra hagyott egy hatalmas vár kapujában.
Remegő kezekkel, mégis óvatosan tettem egyiket a másik után, közben beléjük pillantottam. Halványuló emlékeim visszatértek.

Eszembe jutott Kotnyeles, az első állat, akivel összekötött az Ösztön. Felrémlett azoknak az embereknek az arca, akik oly kedvesek voltak hozzám és azoké is, akik ellenem fordultak. Elmés király, akinek volt egy bizonyos feltétele azért cserébe, hogy a fedele alatt nevelkedhettem. Mégpedig az, hogy orgyilkossá képezzenek ki. Elvégre fattyú vagyok, azoknak meg ugyan mi hasznuk van a birodalomban? Számos ember vére tapad azóta a kezemhez. Az öreg Elmésé is, aki a kezeim között halt meg annak idején és emiatt fordultak ellenem annyian, hiszen azt hitték, hogy én öltem meg a királyt. Azután sokáig menekültem a bosszúvágytól hajtva, ugyanis végezni akartam Pompával, aki ki nem állhatott engem. Lepillantottam a döngölt földre, Éjszem elnyúlva feküdt az oldalán. Teste öreg volt, akár csak az enyém, de tudtam, hogy lélekben még ugyanolyan fiatalok vagyunk mindketten. Annyi, meg annyi kalandot éltünk már át ketten, sőt ennek a nagyszerű farkasnak és az Ösztönnek köszönhettem az életem. Éjszem bordái kirajzolódtak gerincével együtt csapzott bundája alól. Oldala egyenletesen emelkedett és süllyedt, amint vette a levegőt. Odakintről vidám madárdal hallatszott, bár hallásom már koránt sem volt a régi. A tavasz napról-napra átfordult nyárba. Éjszem váratlanul felkapta a fejét, talán hallott valamit? Kezem megállt a levegőben, az iratok felett. Még levegőt sem mertem venni, úgy hallgatóztam. Lódobogás. Katonák? Mit akarnak még tőlem? Ennyi év után igazán békén hagyhatnának! Elkeseredetten fordultam az ajtó felé, közben bal kezem a tőrömre tévedt. Ugrásra készen vártam a betolakodót vagy betolakodókat. A paták zaja váratlanul elhalt, Éjszem felmordult, s kissé nehézkesen talpa ugrott. Valaki kopogtatott az ajtón. Ez nem lehet katona, tűnődtem magamban. Újból megzörgette az ajtót az idegen, ezúttal türelmetlenebbül és hangosabban. 
– Ki az? – kiáltottam ki, s máris az ajtó mellett teremtem, tőrrel a kezemben. Ha belép, elkapom a nyakát, és ha kell, elvágom a torkát. A kilincs lenyomódott és az ismeretlen belépett. Alig lépte át a küszöböt, máris a kezeim között volt. Egyik kezemmel lefogtam a karjait, míg a másikkal a torkához szorítottam a tőrt.
– Mit akarsz itt?! – dörrentem rá, hangom fagyossága és rekedtsége még engem is meglepett. Az idegen egy darabig vergődött a kezeim között, aztán feladta. A tőrt még inkább a torkához szorítottam. Nyelt egyet, időközben lecsúszott fejéről a csukja, melyet eddig a szemébe húzva viselt. Meglepetten engedtem a szorításomon. A betolakodó egy lány volt, bár erre már akkor rájöttem, amikor lefogtam. A barna hajú, tizenhét éves forma lány – már kész felnőtt, gondoltam – kitáncolt gyengülő szorításomból, majd megállt velem szemben. Éjszem morogva, vicsorogva állt meg mögötte, ugrásra készen.
– Szóval, kinek a fia, borja vagy?! – követeltem tőle. A lány megszeppenve nézett rám egy darabig, Éjszem acsarkodva közelebb ment hozzá.
– A... – szólalt meg kissé bizonytalanul – Csaláné. – nyögte ki végül. Csalán? Ismerős volt ez a név. De honnan is? Kellett néhány perc kutakodás fakuló emlékeim között. Lassan felrémlett előttem Molly oly kedves alakja és egy kislány a karjaiban, nos, az a csecsemő volt Csalán. Az én lányom, akit csupán egyetlen egyszer láthattam és sosem tarthattam a kezeimben. Tehát Csalán mára már felnőtt volt és talán többszörös édesanya is. Elszomorodtam, amiért nem láthattam őt felnőni. Most azonban itt állt az unokám. Legalábbis ez a fiatal lány annak mondta magát, ez azonban lehetett hazugság is.
– Miért kéne hinnem neked? – léptem el az ajtótól gyanakodva. Tisztában voltam vele, hogy a lány fegyvertelen. Azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy mit akar egy öregembertől.
– Csalán volt az édesanyám, hét éves koromban sajnos elveszítettem, ugyanis belehalt a testvérem születésébe. Ő rengeteget mesélt a nagymamámról, Mollyról, aki viszont néha hőstetteket regélt nekem egy Flitz nevű lovagról, a nagyapámról. Három éve keresem ezt a lovagot és a nyomok ide vezettek.

Gondterhelten ráncoltam össze a homlokom. Molly valóban beszélt volna bárkinek is rólam? Sőt, az emberek még tudnak a létezésemről? Az Ösztönnel és Mesterséggel bíró orgyilkosról, akit egy farkas kísér.
– Az én drága Mollym és a kicsi Csalánom. – mosolyodtam el önkéntelenül is egy pillanatra. – Hogy hívnak, leány?
Csak most néztem meg alaposabban, kivel is állok szemben. A lány hosszú, derékig érő, barna haja lágyan omlott alá, akár egy vízesés. Ő maga pedig bőrből készült lovaglónadrágot, fehér vászoninget, festett bőr mellényt és bőrcsizmát viselt. Furcsálltam fiús öltözékét, hiszen Molly mindig szoknyát és blúzt hordott, s ez Csalán esetében sem lehetett másképp. Tekintetem végül visszatért unokám arcára. Bőre sima volt, arca finom vonalai porcelán szobrocskára emlékeztettek. Szeme vakítóan kék volt.
– Tűzliliom.
Sokkal többet sejtett ez a név, mint amit a viselője első ránézésre tükrözött.
– Mond, Csalán milyen volt? Hogy nézett ki az édesanyád?
Tűzliliom csak hosszas csend után válaszolt, fájtak neki az emlékek. – Anyám gyönyörű nő volt. Nagyon hasonlított a nagyanyámra, de nagyapám szemeit és jellemét örökölte.
Olyan kicsapongó és megbízhatatlan lett volna, mint én voltam? Legalább annyiszor bántotta volna Mollyt, mint ahányszor én tettem?  Éjszem lekushadt a lábamhoz, én magam pedig leültem szemben a lánnyal.
– Anyának mindig én voltam a legfontosabb, sokat sétáltunk az erdőben, néha még a hegyekbe is felmentünk. Imádta a Hat Hercegség vad vidékeit. És talán meg akarta találni az apját, meg akarta őt ismerni.
Szégyenkezve sütöttem le a szemem. Tűzliliom tekintete hirtelen a távolba révedt, s hiába beszéltem hozzá, ő egy szavamat sem hallotta meg. Figyeltem egy darabig a lány sápadt arcát, s láttam, hogyan koncentrál. De mire? Aztán megértettem, amikor a mellettem fekvő farkas felnyüszített. Benne is meg van az én mocskos képességem, az Ösztön!
Éjszem még hangosabban és keservesebben kezdett szűkölni, mire Tűzliliom zavartan pillantott fel rám.
– Bántottam? – kérdezte rémülten.
Feleletképpen megráztam a fejem. – Csupán te is rendelkezel az Ösztön képességével, amit az átlagemberek undorító boszorkányságnak hisznek.
– Hogy mivel? Mi ez? És miért én? – kerekedtek el kék szemei a döbbenettől.
Szomorkásan elmosolyodtam, majd Éjszemre sandítottam. Önkéntelenül is visszaemlékeztem arra az időre, amikor lelkünk egyetlen egy testbe rekedt. Ugyanis csak így kerülhettem el a halált.
– Az Ösztön miatt különleges kapcsolatod lehet bizonyos állatokkal. Ez azt jelenti, tudsz velük kommunikálni, ahogyan az előbb Éjszemmel is. Persze nem beszélhetsz bármelyik állattal. Van, amelyiknek csak a gondolatait érzékeled, de semmi több, és van olyan is, amelyikkel egyáltalán nem tudsz kapcsolatba lépni.
– De miért tartják ezt boszorkányságnak? – vágott közbe türelmetlenül.
A farkas megropogtatta öreg csontjait, aztán visszament a kandalló felé. Az ő kedvéért néha még ilyen jó időjárás mellett is begyújtottam.
– Mert helytelen dolog és undorító az emberek szerint. Egy ember és egy állat olyan szintű kapcsolata ez, ami minden elképzelésüket meghaladja és ezért félnek tőle, az ilyen csodás képességgel rendelkezőket meg üldözik. Ha titokban tartod, akkor elkerülheted a lebukást és a nyilvános megszégyenítést, esetleges kivégzést.
Tűzliliom elsápadt; nem akartam, mégis megijesztettem. Sajnálkozva néztem rá. – Bocsánat, amiért megijesztettelek. Lehet ezt a képességet úgy is művelni, hogy az emberek ne fogjanak gyanút.
– Hogyan? – láttam a lányon, hogy nagyon is érdekli a dolog, tetszett neki, hogy különleges.
– Tarts kapcsolatot mondjuk a lovaddal, az nem olyan feltűnő. Gondolom minden nap vele vagy, így az emberek nem gyanakodnának és talán a lovad is elfogadóbb lenne, hiszen már ismer.
– Megmutatod, hogyan kell? – ugrott fel lelkesen a székről és máris az ajtóban volt. Egy macska kecsességével és egy kígyó gyorsaságával mozgott, hihetetlen volt számomra – jaj, de nagyon megöregedtem, sóhajtottam. Éjszem elszunyókált, így az sem tűnt fel neki, hogy távoztunk. A ló odakint állt, egy csenevész fához kötve.
– Nos, semmit sem kell mutatnom, ugyanúgy működik a dolog, mint a farkassal. Mond, mi a ló neve?
– Ezüst. – lépett oda a deres kancához, mely csakis ezüstszínű sörényéről kaphatta a nevét.
– Kérlek, mikor kapcsolatba lépnél vele, szólítsd először a nevén, akkor nem ijed majd meg annyira. De mindenek előtt legyél nyugodt, viselkedj vele úgy, ahogy szoktál.
– Nagyon izgulok – motyogta az orra alatt, hangja teli volt feszültséggel.
Én is odaléptem hozzá, hagytam, hogy a ló megszagolja feléje nyújtott kézfejem.
– Számolj el tízig és lélegezz mélyeket, nyugodtnak kell lenned.
Tette, amit mondtam, közben simogatta a lovat és egyszer csak beszélni kezdett hozzá, csupán a gondolataival. Csodálatos volt kívülről látni azt, amit annyiszor átéltem már Éjszemmel.
– Ha itt maradsz velem, megtaníthatlak az Ösztönnel bánni – jegyeztem meg csendesen. Tűzliliom azonnal lelkesen beleegyezett. Már akkor tudtam, még nem ért véget életem történetének és Hat Hercegség dolgainak lejegyzése.