Álomfogó - csalóka álmok: 10. fejezet

Fogalmam sincs hogyan, de egyszer csak kijutottunk. Szó szerint megláttuk a fényt az alagút végén. Először alig pislákolt, de ahogy haladtunk felé, egyre kivehetőbb és hívogatóbb lett.
– Mit fogunk csinálni odafent? – kérdeztem izgatottan. Már mindenféle eszembe jutott, még olyan dolgok is, amiknek nem lett volna szabad. Bele sem mertem gondolni, mióta lehetünk idelent. Mort bakot tartott, amíg felhúztam magam a magasba, utána valahogy sikerült neki is fellendülnie. Ekkor én már pár méterrel előrébb jártam a folyosón, igyekeztem olyan halkan lépni, amennyire csak tudtam. Egyszer-egyszer mégis megnyikordult a padló, hiszen ez egy öreg, lelakott ház, legyen akármilyen gyönyörű a maga módján.
– Hé, halkabban! – suttogta a fiú, mögém lépve.
Ahogy kanyarodott a folyosó, zajt hallottam odalentről és megtorpantam. Mort mit sem sejtve sétált nekem.
– Bocsánat – sajnálkozott és a karom után nyúlt, hogy visszanyerhessem az egyensúlyom.
– Nem gond, már megszoktam, de legalább ezúttal nem tűnt el a lábunk alól a talaj.
Persze, azonnal értette a tréfát, s mindketten jót vigyorogtunk, mivel nevetni nem mertünk – sőt, bármiféle hangot kiadni sem.
– Te is hallottad? – fordultam felé egy pillanatra, amikor újabb edénycsörömpölés fémes zaja érkezett hozzánk a konyhából. A fiú bólintott, majd szó nélkül nekiindult. Izgatottan szegődtem a nyomába; ez lesz életem cikke! Feltéve, ha van még állásom, keseredtem el egy pillanatra. Elszántságom azonban nem lankadt. Amilyen halkan csak lehetett lekeveredtünk a konyha közelébe. Legszívesebben leléptem volna, de akkor az idős asszony előjött a konyhából.

– Hát itt vagytok, kedveskéim! Gyertek, kihűl az ebéd. – s azzal mindkettőnket karon ragadott és bevezetett az izzó levegőjű helyiségbe. Rosszat sejtve néztünk össze a háta mögött.
– Üljetek le! – ez sokkal inkább tűnt parancsnak, mint kérésnek. Szó nélkül engedelmeskedtünk. Vetettem egy pillantást Mortra, de a fiú a nagyanyja arcát fürkészte.
– Nos, hogy áll a cikke, Miss. Evergreen?
Nyeltem egyet, mielőtt bármit is válaszoltam volna. Nem akartam az igazat mondani neki, ugyanakkor tartottam tőle. – Köszönöm, jó úton haladok. – nyögtem ki végül. A fiú kérdőn pillantott rám, aztán újból az asszonyt nézte – vagy inkább boszorkányt, gondoltam.
– Szívesen elolvasnám, mielőtt nyomdába kerülne.
Zavartan néztem rá. Mit akar tőlem? Azon felül, hogy…  – képtelen voltam folytatni a gondolatot.
– Mort, fogd ezt és kötözd a székhez az újságíró kisasszonyt!
A fiú először nem mozdult, azonban az öreglánnyal nem lehetett szórakozni. Egyszer csak előkapott valahonnan egy revolvert, s az unokája mellkasára szegezte. – Mort?
Ő kényszeredetten cselekedett. Először szorosra húzta a kötelet, így az belevágott a bőrömbe, de utána egyből lazított rajta. Pár perccel később felemelt kezekkel állt mellettem és le nem vette volna a szemét a pisztoly csövéről.
– Most pedig velem jössz! – a fiú mögé lépett, a hátába nyomta a fegyvert és szép lassan megindultak a nappali felé. Hamarosan szem elől tévesztettem őket, és, ha lehet még idegesebb lettem.  Amint elhaltak a lépteik, megpróbáltam kioldani a laza csomókat. Éppen a harmadiknál tartottam, amikor Abbie visszatért. Ijedten néztem fel, az ajtó irányába.
– Ez lesz életed storija – mosolygott rám, műfogsorán megcsillant a délutáni napfény. Szerencsémre nem vette észre miben mesterkedtem, de jobbnak láttam abbahagyni.
– Kérsz egy kis teát?
Csak nemlegesen megráztam a fejem. Tőled én ugyan, semmit sem fogadok el!
– Hát jó. Akkor folytathatnánk azt az interjút… bár nincs nálad a jegyzettömböd. Tényleg, hol is tartottunk?
Egy alig észrevehető vállrándítással feleltem.
– Látom, nem vagy valami beszédes kedvedben – szarkalábai gúnyos mosolyra húzódtak ördögi tekintete körül. Makacsul összeszorítottam a szám, s szándékosan másfelé néztem. Egyszóval igyekeztem tudomást sem venni róla, közben azon tűnődtem, mit csinálhatott Morttal. Egyáltalán, hogy képes bántani a saját unokáját? Abbie fel-alá kezdett járkálni a konyhában. Most meg mire készül? Összeszorult a gyomrom és gombóc nőtt a torkomban. Próbáltam lenyelni, de nem ment.
– Tudod, eleinte nagyon tehetséges embernek tartottalak és úgy összeilletettek volna az én kis unokámmal, de… Sajnos az éhség nagyúr, s sokszor legyőzi a józan észt. Évek óta éheztem egy kis emberhúsra, de hát itt a madár se jár, szóval meg kellett várnom, hogy valaki ide tévedjen.
Ez komoly?! Megesz minket, mint abban az idióta mesében?! – döbbentem rá. Innentől egyszerű volt kitalálni a forgatókönyvet, minden megy a mese szerint.
– Hova vitte Mortot? – követeltem, hangom rekedtsége még engem is meglepett. Abbie gonoszul elmosolyodott. Mikor felém fordult, valódi vasorrú banyának tűnt. Értem ezalatt, hogy tényleg vasból volt az orra és égésnyomoktól torz az arca, haja pedig leperzselődött feje bal oldalán. Egyik szemgolyója körül már csak a nyers hús látszott ki. Undorodva húztam el a szám és igyekeztem nem az arcába nézni.
– Mi van, talán nem tetszik a látvány?  – hangja gúnyosan csengett, magas, rikácsoló nevetése meg egyenesen sértette a fülemet. A boszorka tüzet gyújtott, aztán feltett egy nagy lábas vizet forrni. Azt hiszem, ezzel nekünk befellegzett, bár a mesében a jók győztek, szóval…
Ez a nevetséges gondolat tartotta bennem a lelket.