Telivér - illúziók és álmok: 1. fejezet
A lovak lehelete párállott a levegőben. A kora hajnali órák
ellenére már keményen folytak az edzések.
Ámulva néztem az egyik karámból, hogyan dübörögnek el a hátsó egyenesen. Már alig vártam, hogy én is ott lehessek. Napok óta vágyakozva csodáltam a pályán vágtató lovakat, amint a széllel kergetőznek. De ma reggel nem bírtam betelni csupán a látvánnyal, én is velük akartam lenni. Versenyre kelni a széllel, minél sebesebben vágtatni, lehagyni az összes lovat és büszkévé tenni a gazdáimat. Így hát nagyot szökkentem, mintha áramütés ért volna, majd pajkosan kirúgtam néhányat és kilőttem, akár a nyíl. Néhány térölelő vágtaugrás után kihívóan odanyerítettem a többieknek, már csak azért is, hogy magamra vonjam a figyelmüket.
Miközben a karám végtelenbe nyúló fehér lécei mellett nyargaltam, folyamatosan fokoztam a sebességem és úgy éreztem: még tudnék ennél is gyorsabban menni, pedig már így is egészen elnyúlt a testem, ahogy szabad utat adtam az izmok játékának.
- Aszta, nézze meg az ember, hogy megy!
Amint elsüvített fülem mellett az elismerés és a szél, még jobban megnyújtottam a vágtaugrásaimat. Meglepő könnyedséggel faltam a métereket, és még mindig úgy véltem, hogy tudom növelni a tempót. Az már más kérdés, hogy képes leszek-e megállni, vagy egyenesen belerohanok a karám erős deszkáiba. De ekkor még nem igazán foglalkoztam a fennálló veszéllyel, csak önfeledten vágtattam és élveztem a sebességet.
- Ha nem lassít, akkor nekimegy a karámnak…
- Nem, okosabb az a ló, biztosan még időben észre fogja venni az akadályt.
Körülbelül három méterre lehettem a lécektől, amikor végre feleszméltem és lefékeztem. Csúszva, a hátsó lábaimat magam alá gyűrve álltam meg, alig pár centire a karám kerítésétől. Majd győzedelmesen felnyerítettem és megperdültem, percekkel később már visszafelé vágtattam – igaz, jóval lassabban, mint eddig.
Ámulva néztem az egyik karámból, hogyan dübörögnek el a hátsó egyenesen. Már alig vártam, hogy én is ott lehessek. Napok óta vágyakozva csodáltam a pályán vágtató lovakat, amint a széllel kergetőznek. De ma reggel nem bírtam betelni csupán a látvánnyal, én is velük akartam lenni. Versenyre kelni a széllel, minél sebesebben vágtatni, lehagyni az összes lovat és büszkévé tenni a gazdáimat. Így hát nagyot szökkentem, mintha áramütés ért volna, majd pajkosan kirúgtam néhányat és kilőttem, akár a nyíl. Néhány térölelő vágtaugrás után kihívóan odanyerítettem a többieknek, már csak azért is, hogy magamra vonjam a figyelmüket.
Miközben a karám végtelenbe nyúló fehér lécei mellett nyargaltam, folyamatosan fokoztam a sebességem és úgy éreztem: még tudnék ennél is gyorsabban menni, pedig már így is egészen elnyúlt a testem, ahogy szabad utat adtam az izmok játékának.
- Aszta, nézze meg az ember, hogy megy!
Amint elsüvített fülem mellett az elismerés és a szél, még jobban megnyújtottam a vágtaugrásaimat. Meglepő könnyedséggel faltam a métereket, és még mindig úgy véltem, hogy tudom növelni a tempót. Az már más kérdés, hogy képes leszek-e megállni, vagy egyenesen belerohanok a karám erős deszkáiba. De ekkor még nem igazán foglalkoztam a fennálló veszéllyel, csak önfeledten vágtattam és élveztem a sebességet.
- Ha nem lassít, akkor nekimegy a karámnak…
- Nem, okosabb az a ló, biztosan még időben észre fogja venni az akadályt.
Körülbelül három méterre lehettem a lécektől, amikor végre feleszméltem és lefékeztem. Csúszva, a hátsó lábaimat magam alá gyűrve álltam meg, alig pár centire a karám kerítésétől. Majd győzedelmesen felnyerítettem és megperdültem, percekkel később már visszafelé vágtattam – igaz, jóval lassabban, mint eddig.
Ó
Két héttel később izgatottan néztem ki a bokszom ajtaján,
továbbra is azon voltam, hogy magamra vonjam az idős, de tapasztalt Mr. Evans
figyelmét. Én is futni akartam, akár a többiek. Bizonyítani és sorra nyerni a
versenyeket, miközben magam mögé utasítom a legjobbakat.
- Dan, kérem, készítse fel Illúziót, ma megismerkedik a pályával!
- Igenis uram.
Percekkel később a fiú egy ápolódobozzal jelent meg a bokszomban és azonnal nekikezdett a munkának. Mondhatom nem kis feladata volt, hiszen a szalmaágy legkoszosabb részén hemperegtem meg az éjszaka folyamán. Dan vidáman fütyörészett, miközben erőteljes mozdulatokkal húzta végig a vakarót az oldalamon. Éreztem amint izmaim elernyednek a gondoskodó kezek hatására, de túlságosan is izgatott voltam, ezért egyfolytában remegtek a lábaim.
- Jól van, mindjárt nekiiramodhatsz. – mosolygott a lovász, miután felhelyezte a nyerget a hátamra és óvatosan meghúzta a hevedert. A kantározásnál makacskodtam egy kicsit, ugyanis semmi kedvem nem volt bevenni azt a hideg vasdarabot, amit az emberek zablának neveznek. Végül a fiúnak sikerült rávennie, hogy nyissam ki a szám és ő abban a pillanatban a fogaim közé csúsztatta a zablát. Bár rágcsáltam egy kicsit, kiköpni már nem tudtam. Pillanatokkal később készen is voltunk, Dan még egyszer meghúzta a hevedert, aztán kivezetett a bokszból. Patáim nagyokat csattantak az istálló betonozott folyosóján, a fémes csengés hallatán kissé megijedtem, de az is lehet, hogy az izgatottság tette, mindenesetre idegesen táncoltam a vezetőszáron.
- Jól van, nyugi fiú! Nem kell annyira sietni!
Mormogta a lovász és barátságosan megveregette a nyakamat. Érintésétől egy pillanatra összerezzentem, de aztán megnyugodtam.
- Fogja azt a lovat! – Mr. Evans parancsoló hangjára érdeklődve mozgattam a füleimet előre-hátra.
Az öregúr levette egy pillanatra viseletes kalapját a feje búbjáról, majd miután meggyűrögette visszatette a helyére. Aztán elgondolkodva simogatta az állát, miközben hosszú lábaimat tanulmányozta. Én a földet kaparva és bólogatva reménykedtem: hagy futhassak, kérlek szépen… Na!
Nagyokat horkantgatva esdekeltem. Ekkor Mr. Evans elfordult tőlem, s én már kezdtem azt hinni, hogy trénerem még mindig úgy vélni, nem vagyok képes futni, pedig már mindennel próbálkoztam, hogy felfigyeljen végre rám. Kezdve a karámban való szélsebes vágtával, egészen az ostoba csínyekig, amikor is levettem az idős tréner fejéről azt az agyon gyűrött kalapot. Bár így utólag belegondolva: ez utóbbi nem éppen volt a legcélszerűbb és még az is lehet, hogy azóta haragszik rám és ennek látom majd a kárát. Ez és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben türelmetlenül vártam a főnök döntését – merthogy már egy ideje annak tekintettem ezt a férfit, aki annyi remek lóval dolgozott már, amióta csak világ a világ.
- Tartsa erősen azt a lovat! – parancsolt rá a tréner a lovászra, akinek valószínűleg már nem kicsit sajgott a karja, hiszen egy percnyi lehetőséget sem adtam neki a pihenésre. Egyszerűen annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam megállni egy helyben, pedig annak idején szépen ezt is megtanultam. Már egészen fiatalon, egy-két évesen belovagoltak és minden alapot megtanítottak nekem. Az előző gazdám szerint nagyszerű ló vagyok, olyan csikó, aki igen gyorsan tanul. Ide pedig alig pár honapja kerültem, talán ezért sem próbáltak ki még a pályán.
Amúgy egy jól képzett hároméves, sárga méncsikó vagyok, körülbelül százhetvenöt centi magas, akinek mindene a futás. Annak ellenére, hogy eddig nem nagyon bizonyíthattam, benne volt a véremben és a lábamban az a tehetség, ami a legjobbak közé emelhet. Legalábbis én így láttam magam, amiért az emberek kissé egoistának tarthatnak, holott nem vagyok az.
- Akkor, ahogy megbeszéltük, Nicolas!
A munkalovas bólintott, majd szó nélkül megindult felém. Csak akkor morgott valamit az orra alatt, amikor odaért hozzám. Igaz, hogy nem értettem mit mond, a hanglejtéséből tudtam, hogy dühös.
- Nem Nicolas, hanem Nick! – zsörtölődött egyre csak magában.
Olyannyira izgatott voltam, hogy nem igazán könnyítettem meg szegény munkalovas dolgát. Addig táncoltam a szár, ameddig csak lehetett, s így sikerült keresztbe tennem a lovásznak is, mivel alig bírt megtartani.
- Fogd már azt a lovat, te nyavalyás istállófiú! Te meg állj! – rivallt rá mindkettőnkre a húsz év körüli lovas. Éles hangja hallatán azonnal megálltam, de úgy, mint aki karót nyelt. S vetettem egy sajnálkozó pillantást a mellettem álló, fiatal fiúra. Szegény, Dan! Igaz, hogy még csak tizenhét éves, de akkor is remek munkát végez, nem ő tehet róla, hogy ha egyszer ilyen vagyok és nem is nagyon tehet ez ellen semmit.
Idegesen csaptam hátra a füleimet, amikor megéreztem a lovas súlyát a nyeregben. Nick azonnal feszes szárat fogott, amihez én nem voltam hozzászokva, ezért hát makacskodtam egy kicsit. Nem mentem be azonnal a pályára, ahogyan kellett volna, hanem forogtam a tehetetlen lovassal a hátamon. Mire egyszer csak éles fájdalmat éreztem a számban, lovasom türelmetlenségében durván megrántotta a szárat, s én innentől kezdve kénytelen voltam engedelmeskedni neki, ha el akartam kerülni a hasonló büntetéseket. Ennek ellenére ki akartam tapasztalni lovasom ügyességét és éberségét. A következő ilyen lehetőség a startvonalnál várt rám.
Ahelyett, hogy engedelmesen megálltam volna, felágaskodtam. Egyrészt, mert még mindig ideges voltam, másrészt meg azért, mert kíváncsi voltam Nick képességeire. Elvégre, ha zsoké akar lenni, akkor tudnia kell kezelni ezeket az aprócska szeszélyeket, melyek annyira jellemzőek a mi, a telivérek idegrendszerére, amely egy kissé túlfeszített. Legalábbis én így vélekedtem magamról és valamennyi telivérről, és azt hiszem, az emberek is hasonló véleménnyel lehetnek rólunk.
- Figyeljen Nicolas! Csak próbálgatja magát, ezt viszont nem szabad hagyni, mert még a fejünkre nő! Szóval legyen résen és oldja meg a problémát, de ne olyan durván, ahogyan azt az előbb is tette!
Hát igen, Mr. Evans érti a dolgát. Nem hiába, hogy ő a legjobb!
Az öreg képes volt a mi, azaz a versenylovak fejével gondolkozni. Még egyszer ágaskodtam, aztán megbékéltem a helyzettel: Nick ügyesebb, mint azt gondoltam.
Amint munkalovasom megemelte egy kicsit a szárat és megnyomta az oldalam azonnal beugrottam vágtába, csakhogy lássa: értek én a szép szóból is. Azonban most nem ez volt a feladat. Nick ahelyett, hogy hagyott volna futni azonnal felvett lépésbe. Így mentünk vagy tíz métert, majd visszafelé ügettünk. Csak a bemelegítést követően álltunk fel újra a startvonalnál, én ekkor már valósággal remegtem az izgalomtól, füleimet meg hegyeztem az előttem elnyúló homokos talaj láttán.
Lovasom csupán a jelzésre várt, majd csizma és szársegítségei hatására nekiindultam. Eleinte szépen, röviden vágtattam, ahogy Nick kérte; megmondom, nem volt valami könnyű, mert legszívesebben szélsebesen futottam volna. Aztán – amint elértük az első póznát – engedett végre a száron és én azonnal kilőttem, akár a nyíl. Pillanatokon belül olyan sebesen vágtattam, hogy jószerével alig érte a lábam a földet, azt hiszem, ezt nevezik versenyvágtának. Lovasom a marom fölött guggolt és egészen előre nyújtotta a kezét, hogy ezzel is bátorítson. Nekem viszont nem nagyon volt szükségem a biztatásra, mert abban a percben, hogy még több szárat kaptam megnyújtottam a vágtaugrásaimat.
Éreztem, amint az ellenszél belekap a sörényembe és Nick arcába fújja. Úgy gondoltam tudnék még menni ennél gyorsabban is, de nem tettem, mert azt reméltem, hogy így is sikerül meggyőznöm Mr. Evanst.
- Dan, kérem, készítse fel Illúziót, ma megismerkedik a pályával!
- Igenis uram.
Percekkel később a fiú egy ápolódobozzal jelent meg a bokszomban és azonnal nekikezdett a munkának. Mondhatom nem kis feladata volt, hiszen a szalmaágy legkoszosabb részén hemperegtem meg az éjszaka folyamán. Dan vidáman fütyörészett, miközben erőteljes mozdulatokkal húzta végig a vakarót az oldalamon. Éreztem amint izmaim elernyednek a gondoskodó kezek hatására, de túlságosan is izgatott voltam, ezért egyfolytában remegtek a lábaim.
- Jól van, mindjárt nekiiramodhatsz. – mosolygott a lovász, miután felhelyezte a nyerget a hátamra és óvatosan meghúzta a hevedert. A kantározásnál makacskodtam egy kicsit, ugyanis semmi kedvem nem volt bevenni azt a hideg vasdarabot, amit az emberek zablának neveznek. Végül a fiúnak sikerült rávennie, hogy nyissam ki a szám és ő abban a pillanatban a fogaim közé csúsztatta a zablát. Bár rágcsáltam egy kicsit, kiköpni már nem tudtam. Pillanatokkal később készen is voltunk, Dan még egyszer meghúzta a hevedert, aztán kivezetett a bokszból. Patáim nagyokat csattantak az istálló betonozott folyosóján, a fémes csengés hallatán kissé megijedtem, de az is lehet, hogy az izgatottság tette, mindenesetre idegesen táncoltam a vezetőszáron.
- Jól van, nyugi fiú! Nem kell annyira sietni!
Mormogta a lovász és barátságosan megveregette a nyakamat. Érintésétől egy pillanatra összerezzentem, de aztán megnyugodtam.
- Fogja azt a lovat! – Mr. Evans parancsoló hangjára érdeklődve mozgattam a füleimet előre-hátra.
Az öregúr levette egy pillanatra viseletes kalapját a feje búbjáról, majd miután meggyűrögette visszatette a helyére. Aztán elgondolkodva simogatta az állát, miközben hosszú lábaimat tanulmányozta. Én a földet kaparva és bólogatva reménykedtem: hagy futhassak, kérlek szépen… Na!
Nagyokat horkantgatva esdekeltem. Ekkor Mr. Evans elfordult tőlem, s én már kezdtem azt hinni, hogy trénerem még mindig úgy vélni, nem vagyok képes futni, pedig már mindennel próbálkoztam, hogy felfigyeljen végre rám. Kezdve a karámban való szélsebes vágtával, egészen az ostoba csínyekig, amikor is levettem az idős tréner fejéről azt az agyon gyűrött kalapot. Bár így utólag belegondolva: ez utóbbi nem éppen volt a legcélszerűbb és még az is lehet, hogy azóta haragszik rám és ennek látom majd a kárát. Ez és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben türelmetlenül vártam a főnök döntését – merthogy már egy ideje annak tekintettem ezt a férfit, aki annyi remek lóval dolgozott már, amióta csak világ a világ.
- Tartsa erősen azt a lovat! – parancsolt rá a tréner a lovászra, akinek valószínűleg már nem kicsit sajgott a karja, hiszen egy percnyi lehetőséget sem adtam neki a pihenésre. Egyszerűen annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam megállni egy helyben, pedig annak idején szépen ezt is megtanultam. Már egészen fiatalon, egy-két évesen belovagoltak és minden alapot megtanítottak nekem. Az előző gazdám szerint nagyszerű ló vagyok, olyan csikó, aki igen gyorsan tanul. Ide pedig alig pár honapja kerültem, talán ezért sem próbáltak ki még a pályán.
Amúgy egy jól képzett hároméves, sárga méncsikó vagyok, körülbelül százhetvenöt centi magas, akinek mindene a futás. Annak ellenére, hogy eddig nem nagyon bizonyíthattam, benne volt a véremben és a lábamban az a tehetség, ami a legjobbak közé emelhet. Legalábbis én így láttam magam, amiért az emberek kissé egoistának tarthatnak, holott nem vagyok az.
- Akkor, ahogy megbeszéltük, Nicolas!
A munkalovas bólintott, majd szó nélkül megindult felém. Csak akkor morgott valamit az orra alatt, amikor odaért hozzám. Igaz, hogy nem értettem mit mond, a hanglejtéséből tudtam, hogy dühös.
- Nem Nicolas, hanem Nick! – zsörtölődött egyre csak magában.
Olyannyira izgatott voltam, hogy nem igazán könnyítettem meg szegény munkalovas dolgát. Addig táncoltam a szár, ameddig csak lehetett, s így sikerült keresztbe tennem a lovásznak is, mivel alig bírt megtartani.
- Fogd már azt a lovat, te nyavalyás istállófiú! Te meg állj! – rivallt rá mindkettőnkre a húsz év körüli lovas. Éles hangja hallatán azonnal megálltam, de úgy, mint aki karót nyelt. S vetettem egy sajnálkozó pillantást a mellettem álló, fiatal fiúra. Szegény, Dan! Igaz, hogy még csak tizenhét éves, de akkor is remek munkát végez, nem ő tehet róla, hogy ha egyszer ilyen vagyok és nem is nagyon tehet ez ellen semmit.
Idegesen csaptam hátra a füleimet, amikor megéreztem a lovas súlyát a nyeregben. Nick azonnal feszes szárat fogott, amihez én nem voltam hozzászokva, ezért hát makacskodtam egy kicsit. Nem mentem be azonnal a pályára, ahogyan kellett volna, hanem forogtam a tehetetlen lovassal a hátamon. Mire egyszer csak éles fájdalmat éreztem a számban, lovasom türelmetlenségében durván megrántotta a szárat, s én innentől kezdve kénytelen voltam engedelmeskedni neki, ha el akartam kerülni a hasonló büntetéseket. Ennek ellenére ki akartam tapasztalni lovasom ügyességét és éberségét. A következő ilyen lehetőség a startvonalnál várt rám.
Ahelyett, hogy engedelmesen megálltam volna, felágaskodtam. Egyrészt, mert még mindig ideges voltam, másrészt meg azért, mert kíváncsi voltam Nick képességeire. Elvégre, ha zsoké akar lenni, akkor tudnia kell kezelni ezeket az aprócska szeszélyeket, melyek annyira jellemzőek a mi, a telivérek idegrendszerére, amely egy kissé túlfeszített. Legalábbis én így vélekedtem magamról és valamennyi telivérről, és azt hiszem, az emberek is hasonló véleménnyel lehetnek rólunk.
- Figyeljen Nicolas! Csak próbálgatja magát, ezt viszont nem szabad hagyni, mert még a fejünkre nő! Szóval legyen résen és oldja meg a problémát, de ne olyan durván, ahogyan azt az előbb is tette!
Hát igen, Mr. Evans érti a dolgát. Nem hiába, hogy ő a legjobb!
Az öreg képes volt a mi, azaz a versenylovak fejével gondolkozni. Még egyszer ágaskodtam, aztán megbékéltem a helyzettel: Nick ügyesebb, mint azt gondoltam.
Amint munkalovasom megemelte egy kicsit a szárat és megnyomta az oldalam azonnal beugrottam vágtába, csakhogy lássa: értek én a szép szóból is. Azonban most nem ez volt a feladat. Nick ahelyett, hogy hagyott volna futni azonnal felvett lépésbe. Így mentünk vagy tíz métert, majd visszafelé ügettünk. Csak a bemelegítést követően álltunk fel újra a startvonalnál, én ekkor már valósággal remegtem az izgalomtól, füleimet meg hegyeztem az előttem elnyúló homokos talaj láttán.
Lovasom csupán a jelzésre várt, majd csizma és szársegítségei hatására nekiindultam. Eleinte szépen, röviden vágtattam, ahogy Nick kérte; megmondom, nem volt valami könnyű, mert legszívesebben szélsebesen futottam volna. Aztán – amint elértük az első póznát – engedett végre a száron és én azonnal kilőttem, akár a nyíl. Pillanatokon belül olyan sebesen vágtattam, hogy jószerével alig érte a lábam a földet, azt hiszem, ezt nevezik versenyvágtának. Lovasom a marom fölött guggolt és egészen előre nyújtotta a kezét, hogy ezzel is bátorítson. Nekem viszont nem nagyon volt szükségem a biztatásra, mert abban a percben, hogy még több szárat kaptam megnyújtottam a vágtaugrásaimat.
Éreztem, amint az ellenszél belekap a sörényembe és Nick arcába fújja. Úgy gondoltam tudnék még menni ennél gyorsabban is, de nem tettem, mert azt reméltem, hogy így is sikerül meggyőznöm Mr. Evanst.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése