Telivér - illúziók és álmok: 3. fejezet
Mivel napról-napra jobban teljesítettem a tanulás folytatódott.
Most már Mr. Evans arra is kíváncsi volt, hogy mennyire vagyok képes jól
startolni. Innentől kezdve a bemelegítés már pályára lépés előtt lezajlott, így
csiszolhattuk a képességeimet.
Nick finom kézzel irányított, már kezdett hozzászokni a hóbortjaimhoz, mert néha még mindig teszteltem őt. Nem szerettem volna, hogy ha unalmasnak tart és kiismerhetőnek, elvégre egy ló csupa meglepetés.
Kellett egy kis idő, hogy megnyugodjak a startvonalnál, de amint ez meg volt, rajtra készen vártam a csizma és szár segítségeket. Közben Nick is várt a jelre, miszerint indulhatunk.
Abban a pillanatban, hogy Mr. Evans intett, kilőttem, akár a nyíl. Lovasom bámulatos egyensúllyal guggolt a marom fölött és kedves szavakkal biztatott. Ám nem volt szükségem ilyen szavakra, mentem én nélkülük is.
Térölelő vágtaugrásaimnak hála pillanatok alatt sikerült megtennünk ezer métert, teljesítve ezzel a mai feladatomat. Bár legszívesebben futottam volna tovább, kénytelen voltam engedelmeskedni a zabla nyomásának.
- Nagyszerű időt futott és remekül startolt! – örömében gyűrögette bal kezében a kalapját, míg a jobban a stopper számlapját olvasgatta. – Azt hiszem tovább is léphetnénk, de mára ennyi elég is.
Nick leirányított a pályáról, majd leszállt a nyeregből és átadta a szárat a lovászfiúnak. Dan megveregette izzadt nyakamat, s elvezetett a karámok felé, hogy felhevült testem lehűlhessen.
Félórányi sétát követően bementünk az istállóba. Miután Dan mindent elrendezett körülöttem, még ott maradt velem egy kicsit és mesélt nekem az álmairól.
- Képzeld Illúzió, milyen jó volna, ha az álmok néha teljesülnének!
Egyetértően bólintottam, holott csupán egy legyet próbáltam elzavarni, de azt hiszem a fiút ez egyáltalán nem érdekelte, csak az, hogy valaki végre meghallgatja és megérti, még akkor is, ha emberi beszéd formájában képtelen a válaszra.
Nick finom kézzel irányított, már kezdett hozzászokni a hóbortjaimhoz, mert néha még mindig teszteltem őt. Nem szerettem volna, hogy ha unalmasnak tart és kiismerhetőnek, elvégre egy ló csupa meglepetés.
Kellett egy kis idő, hogy megnyugodjak a startvonalnál, de amint ez meg volt, rajtra készen vártam a csizma és szár segítségeket. Közben Nick is várt a jelre, miszerint indulhatunk.
Abban a pillanatban, hogy Mr. Evans intett, kilőttem, akár a nyíl. Lovasom bámulatos egyensúllyal guggolt a marom fölött és kedves szavakkal biztatott. Ám nem volt szükségem ilyen szavakra, mentem én nélkülük is.
Térölelő vágtaugrásaimnak hála pillanatok alatt sikerült megtennünk ezer métert, teljesítve ezzel a mai feladatomat. Bár legszívesebben futottam volna tovább, kénytelen voltam engedelmeskedni a zabla nyomásának.
- Nagyszerű időt futott és remekül startolt! – örömében gyűrögette bal kezében a kalapját, míg a jobban a stopper számlapját olvasgatta. – Azt hiszem tovább is léphetnénk, de mára ennyi elég is.
Nick leirányított a pályáról, majd leszállt a nyeregből és átadta a szárat a lovászfiúnak. Dan megveregette izzadt nyakamat, s elvezetett a karámok felé, hogy felhevült testem lehűlhessen.
Félórányi sétát követően bementünk az istállóba. Miután Dan mindent elrendezett körülöttem, még ott maradt velem egy kicsit és mesélt nekem az álmairól.
- Képzeld Illúzió, milyen jó volna, ha az álmok néha teljesülnének!
Egyetértően bólintottam, holott csupán egy legyet próbáltam elzavarni, de azt hiszem a fiút ez egyáltalán nem érdekelte, csak az, hogy valaki végre meghallgatja és megérti, még akkor is, ha emberi beszéd formájában képtelen a válaszra.
Ó
- A mai feladat, hogy megnézzük, mit szól hozzá, ha más ló ellen
kell futnia. Kérem, ne száguldozzanak, értette Nicolas?
A munkalovas igenlően bólintott, majd megálltunk a startvonalnál és vártunk. Hamarosan egy másik ló jött be a pályára, egy lovassal. Az idős herélt lovasa alig észrevehető segítségekkel mellénk kormányozta lovát, majd pillanatokkal később megkaptuk a jelet, miszerint indulhatunk.
Hatalmas ugrással hagytam el a startvonalat, ezúttal is bizonyítani akartam.
Éreztem, amint izmaim megfeszülnek, ahogy növekszik a távolság köztem és a másik ló között. Könnyűszerrel lehagytam az idős lovat, s magamban jót nevettem szegény párán.
Folyamatosan, erőlködés nélkül növeltem a távot kettőnk között, lovasommal már mit sem törődve.
Néha azért Nick figyelmeztetett a szárral, hogy még ő is itt van és az nem feltétlenül jó, amit most csinálok, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Még jobban megnyújtottam a vágtaugrásaimat, s ráharaptam a zablára. Innentől kezdve lovasomnak már semmi esélye sem volt az irányításomban.
Nick hamar rájött, hogy mi a helyzet és innentől kezdve tehetetlenül utazott rajtam, néha viszont a szár után nyúlt, hogy visszaszerezze az irányítást, nem sok sikerrel. Mikor bevettem egy újabb kanyart szemem sarkából megpillantottam az alig pár lóhosszal lemaradt öreg versenylovat magam mögött.
De hiszen? Ez meg, hogy lehet? Az a kivénhedt gebe nem győzhet le!
Kétségbeesésemben még gyorsabban szedtem a lábaim, olyannyira, hogy azok már teljesen összemosódtak a talajjal. A másik ló pedig egyre közelebb ért hozzám. Hogy hozta be a lemaradását?
S máris az utolsó egyeneshez értünk, a táv pedig egyfolytában csökkent közöttünk. Az öreg jószág valósággal megtáltosodott és csak úgy falta a métereket. Hamarosan már közvetlenül mögöttem vágtázott a belső korlátnál, én pedig mivel kezdtem fáradni (és talán a döbbenettől is) veszítettem a sebességemből. Az öreg paripa meg úgy ment, akár egy csataló, mely, ha megérzi a puskapor szagát ugyanolyan harci vágyat érez, mint egykoron.
Miközben egyre fogytán volt az erőm, a küzdeni akarásom csak nőtt. Még egy utolsó lendületet vettem és megkettőztem erőfeszítéseimet. Vannak még tartalékaim, ne is reménykedj öreg, úgysem fogom hagyni, hogy te nyerj!
Talán még Nicket is megleptem, mert váratlanul lódultam egyet és onnantól kezdve nem volt megállás. Patáim ütemesen dobogtak alattam, amint egyre jobban csökkent a távolság az alig néhány lóhosszal előttem száguldó nyugdíjazott versenyló és köztem. S egyszer csak egy vonalba értünk. Fej-fej mellett vágtattunk vagy öt vágtaugrást is, aztán még nagyobb erőbedobással sikerült megelőznöm a másik lovat. Átdübörögtem munkalovasommal a célon, s Nick abban a percben, hogy ez megtörtént megpróbált felvenni, csakhogy nem reagáltam. Még mentem volna tovább, már egyáltalán nem éreztem azt a fáradságot a lábaimban, mint korábban, a pálya közepén. Nick felállt a kengyelben és egy kissé erősebben, mint eddig, meghúzta a szárat. Értettem a célzást és lassítottam, míg lovasom fel nem vett lépésbe. Nyakamat nyújtogatva kértem a szárat, meg is kaptam. Izzadt nyakamról gőzölögve szállt fel a pára. Én mégis boldog voltam, elvégre magam mögé utasítottam egy lovat.
A munkalovas igenlően bólintott, majd megálltunk a startvonalnál és vártunk. Hamarosan egy másik ló jött be a pályára, egy lovassal. Az idős herélt lovasa alig észrevehető segítségekkel mellénk kormányozta lovát, majd pillanatokkal később megkaptuk a jelet, miszerint indulhatunk.
Hatalmas ugrással hagytam el a startvonalat, ezúttal is bizonyítani akartam.
Éreztem, amint izmaim megfeszülnek, ahogy növekszik a távolság köztem és a másik ló között. Könnyűszerrel lehagytam az idős lovat, s magamban jót nevettem szegény párán.
Folyamatosan, erőlködés nélkül növeltem a távot kettőnk között, lovasommal már mit sem törődve.
Néha azért Nick figyelmeztetett a szárral, hogy még ő is itt van és az nem feltétlenül jó, amit most csinálok, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Még jobban megnyújtottam a vágtaugrásaimat, s ráharaptam a zablára. Innentől kezdve lovasomnak már semmi esélye sem volt az irányításomban.
Nick hamar rájött, hogy mi a helyzet és innentől kezdve tehetetlenül utazott rajtam, néha viszont a szár után nyúlt, hogy visszaszerezze az irányítást, nem sok sikerrel. Mikor bevettem egy újabb kanyart szemem sarkából megpillantottam az alig pár lóhosszal lemaradt öreg versenylovat magam mögött.
De hiszen? Ez meg, hogy lehet? Az a kivénhedt gebe nem győzhet le!
Kétségbeesésemben még gyorsabban szedtem a lábaim, olyannyira, hogy azok már teljesen összemosódtak a talajjal. A másik ló pedig egyre közelebb ért hozzám. Hogy hozta be a lemaradását?
S máris az utolsó egyeneshez értünk, a táv pedig egyfolytában csökkent közöttünk. Az öreg jószág valósággal megtáltosodott és csak úgy falta a métereket. Hamarosan már közvetlenül mögöttem vágtázott a belső korlátnál, én pedig mivel kezdtem fáradni (és talán a döbbenettől is) veszítettem a sebességemből. Az öreg paripa meg úgy ment, akár egy csataló, mely, ha megérzi a puskapor szagát ugyanolyan harci vágyat érez, mint egykoron.
Miközben egyre fogytán volt az erőm, a küzdeni akarásom csak nőtt. Még egy utolsó lendületet vettem és megkettőztem erőfeszítéseimet. Vannak még tartalékaim, ne is reménykedj öreg, úgysem fogom hagyni, hogy te nyerj!
Talán még Nicket is megleptem, mert váratlanul lódultam egyet és onnantól kezdve nem volt megállás. Patáim ütemesen dobogtak alattam, amint egyre jobban csökkent a távolság az alig néhány lóhosszal előttem száguldó nyugdíjazott versenyló és köztem. S egyszer csak egy vonalba értünk. Fej-fej mellett vágtattunk vagy öt vágtaugrást is, aztán még nagyobb erőbedobással sikerült megelőznöm a másik lovat. Átdübörögtem munkalovasommal a célon, s Nick abban a percben, hogy ez megtörtént megpróbált felvenni, csakhogy nem reagáltam. Még mentem volna tovább, már egyáltalán nem éreztem azt a fáradságot a lábaimban, mint korábban, a pálya közepén. Nick felállt a kengyelben és egy kissé erősebben, mint eddig, meghúzta a szárat. Értettem a célzást és lassítottam, míg lovasom fel nem vett lépésbe. Nyakamat nyújtogatva kértem a szárat, meg is kaptam. Izzadt nyakamról gőzölögve szállt fel a pára. Én mégis boldog voltam, elvégre magam mögé utasítottam egy lovat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése