Telivér - illúziók és álmok: 4. fejezet
Mr. Evans leemelte kalapját a fejéről, s most elgondolkodva
vakargatta a feje búbját. – Nos, tud futni és vannak tartalékai, de vajon
hosszú távon is tudja tartani a tempót?
Még hallottam, amint trénerem kétségbe vonta a kitartásomat, de ez csak egy újabb indokot adott a bizonyításra.
Dan gyengéden meghúzta a szárat, mire kelletlenül ugyan, de elindultam utána. Bár szerettem vele lenni, most mégis szívesebben maradtam volna a pálya közelében, hogy hallgathassam tanítómesterem további kételyeit pályafutásommal kapcsolatban. Próbáltam is rávenni a fiút, hogy álljunk meg, de ő csak unszolt, hogy sétáljak tovább.
- Most nem állhatunk meg, Illúzió!
Kénytelen voltam beletörődni a dologba, s ruganyos léptekkel meneteltem a fiatal lovász mellett a karámok felé. Amikor elhaladtunk a kancák legelője mellett vígan odanyerítettem nekik, azonban válaszra egyikük sem méltatott. Talán még parádéztam is volna nekik egy kicsit, ha nem nevelték volna úgy ki belőlem a csődörösséget. Azért persze szépen behajlítottam a nyakam és ügettem egy kicsit, csakhogy pár lépésnél többet nem tudtam megtenni, mivel Dan azonnal rám szólt és szorosabbra fogta a szárat.
- Ne is álmodozz a kancákról! Különben is te csak akkor fedezhetnéd őket, ha híres versenyló lennél, de majd egyszer mindennek eljön az ideje. Jól mondom, fiú?
Felhorkantam, már szerettem volna kint lenni a karámban és szabadon száguldani; lovas, kantár és nyereg nélkül.
- Jól van, megyünk már – s ezzel az istállók felé vettük az irányt. Dan visszavezetett a bokszba, leszerszámozott, majd kötőféket csúsztatott a fejemre és hozzákapcsolt egy vezetőszárat. Végre!
Pár perc múlva már kint trappoltam az egyik hatalmas karámban.
- Á, szóval még van fölös energiád! – mosolygott a lovászfiú, látva, hogy mit művelek. Fel-alá vágtattam a karám mentén, néha nagyokat bakoltam, akár egy rodeó ló. – Még jó, hogy ezt nem a pályán csináltad, azt hiszem, akkor lett volna egy-két keresetlen szava Mr. Evansnek hozzád.
Erre nagyokat bólogattam, mintha érteném minden szavát, majd egyszer csak abbahagytam az önfeledt rohangálást, megnyugodtam, s leszegtem a fejem. A nyár végi nap forrón tűzött, de a langyos szellő cirógatása viszonylag hűtötte a levegőt. Felemeltem egy pillanatra a fejem, számban egy nagy fűcsomóval és a környező karámokat kémleltem. Ez a hatalmas birtok volt Kentucky egyik legnagyobb és legnevesebb versenyistállója. Alig vártam, hogy én is versenyezhessek végre, és napról-napra egyre közelebb kerülök a célomhoz.
Még hallottam, amint trénerem kétségbe vonta a kitartásomat, de ez csak egy újabb indokot adott a bizonyításra.
Dan gyengéden meghúzta a szárat, mire kelletlenül ugyan, de elindultam utána. Bár szerettem vele lenni, most mégis szívesebben maradtam volna a pálya közelében, hogy hallgathassam tanítómesterem további kételyeit pályafutásommal kapcsolatban. Próbáltam is rávenni a fiút, hogy álljunk meg, de ő csak unszolt, hogy sétáljak tovább.
- Most nem állhatunk meg, Illúzió!
Kénytelen voltam beletörődni a dologba, s ruganyos léptekkel meneteltem a fiatal lovász mellett a karámok felé. Amikor elhaladtunk a kancák legelője mellett vígan odanyerítettem nekik, azonban válaszra egyikük sem méltatott. Talán még parádéztam is volna nekik egy kicsit, ha nem nevelték volna úgy ki belőlem a csődörösséget. Azért persze szépen behajlítottam a nyakam és ügettem egy kicsit, csakhogy pár lépésnél többet nem tudtam megtenni, mivel Dan azonnal rám szólt és szorosabbra fogta a szárat.
- Ne is álmodozz a kancákról! Különben is te csak akkor fedezhetnéd őket, ha híres versenyló lennél, de majd egyszer mindennek eljön az ideje. Jól mondom, fiú?
Felhorkantam, már szerettem volna kint lenni a karámban és szabadon száguldani; lovas, kantár és nyereg nélkül.
- Jól van, megyünk már – s ezzel az istállók felé vettük az irányt. Dan visszavezetett a bokszba, leszerszámozott, majd kötőféket csúsztatott a fejemre és hozzákapcsolt egy vezetőszárat. Végre!
Pár perc múlva már kint trappoltam az egyik hatalmas karámban.
- Á, szóval még van fölös energiád! – mosolygott a lovászfiú, látva, hogy mit művelek. Fel-alá vágtattam a karám mentén, néha nagyokat bakoltam, akár egy rodeó ló. – Még jó, hogy ezt nem a pályán csináltad, azt hiszem, akkor lett volna egy-két keresetlen szava Mr. Evansnek hozzád.
Erre nagyokat bólogattam, mintha érteném minden szavát, majd egyszer csak abbahagytam az önfeledt rohangálást, megnyugodtam, s leszegtem a fejem. A nyár végi nap forrón tűzött, de a langyos szellő cirógatása viszonylag hűtötte a levegőt. Felemeltem egy pillanatra a fejem, számban egy nagy fűcsomóval és a környező karámokat kémleltem. Ez a hatalmas birtok volt Kentucky egyik legnagyobb és legnevesebb versenyistállója. Alig vártam, hogy én is versenyezhessek végre, és napról-napra egyre közelebb kerülök a célomhoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése