Telivér - illúziók és álmok: 9. fejezet
A kínzó fájdalom mellett eszembe jutott Dan. Hol van? Hol van ő?
Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, s egyre nagyobb lett a fájdalom. Hirtelen megpróbáltam felkelni, de nem ment. Minduntalan visszazuhantam a porba.
Mellső lábaim összetörten hevertek előttem, már sehogy sem tudtam rájuk nehezedni, keservesen felnyerítettem, hangot adva minden fájdalmamnak és félelmemnek.
- Jól van, fiú! Nyugodj meg szépen! – hallottam meg az őrjöngő tömegből egy ismerős hangot. S mostantól csak az ő hangját hallottam, senki másét. Még egyszer utoljára megpróbáltam felkelni, csak az ő kedvéért. De az iszonyatos fájdalom legyűrt, úgy éreztem: kudarcot vallottam.
- Nem lesz semmi baj, fiú! Nagyszerűen futottál ma, én büszke vagyok rád és mindenki, aki eljött a versenyedre.
Suttogta a fiú, miközben óvatosan letelepedett mellém és finoman átkarolta a nyakamat.
Hát itt vagy végre! Ha tudnád, mennyire félek!
Barátságosan felhorkantottam, s bizalmasan Dan ölébe hajtottam a fejem. Ígérd meg, kérlek, hogy vigyázol rám! – böködtem meg a fiú kezét. A lovászfiú könnyes szemmel nézett le rám, s úgy suttogta. – Te vagy a legnagyszerűbb versenyló, akit valaha ismertem, és emellett a legjobb barátom.
Megint csak felnyerítettem a fájdalomtól, képtelenség ezt elviselni!
- Beadjuk neki az injekciót, rendben?
Dan csupán egyetlen pillanatra vette le rólam a szemét, amíg igenlően bólintott az állatorvosnak, aztán csak velem törődött.
- Ne félj, drága Illúzió! Mindjárt szépen elmúlik a fájdalom és te… – ekkor megremegett a hangja, s mintha a megfelelő szavakat kereste volna –… örökkön vágtázhatsz majd a Vadászmezőn, versenyre kelve a széllel, megmutatva mindenkinek mekkora tehetség vagy… Bebizonyíthatod, hogy milyen egy igazi bajnok, aki képes…!
Dan nem bírta folytatni, elhallgatott és csak némán ült mellettem, szeretettel simogatta az arcomat, s csókot lehelt arra az érdekes formájú csillagra a homlokomon.
Könnyei jóságos esőként hullottak a sörényemre és az arcomra, nyomukon elsötétült sárga szőröm.
Bizalommal néztem föl a fiúra és befejeztem, amit ő nem tudott: … szívvel-lélekkel futni, küzdeni az álmaiért, még ha azok sokszor csak illúziók!
Ez volt az utolsó gondolatom, ezzel búcsúztam én tőle és a világtól, hogy örökkön-örökké bajnok lehessek és élhessek, mindenki emlékezetében.
Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, s egyre nagyobb lett a fájdalom. Hirtelen megpróbáltam felkelni, de nem ment. Minduntalan visszazuhantam a porba.
Mellső lábaim összetörten hevertek előttem, már sehogy sem tudtam rájuk nehezedni, keservesen felnyerítettem, hangot adva minden fájdalmamnak és félelmemnek.
- Jól van, fiú! Nyugodj meg szépen! – hallottam meg az őrjöngő tömegből egy ismerős hangot. S mostantól csak az ő hangját hallottam, senki másét. Még egyszer utoljára megpróbáltam felkelni, csak az ő kedvéért. De az iszonyatos fájdalom legyűrt, úgy éreztem: kudarcot vallottam.
- Nem lesz semmi baj, fiú! Nagyszerűen futottál ma, én büszke vagyok rád és mindenki, aki eljött a versenyedre.
Suttogta a fiú, miközben óvatosan letelepedett mellém és finoman átkarolta a nyakamat.
Hát itt vagy végre! Ha tudnád, mennyire félek!
Barátságosan felhorkantottam, s bizalmasan Dan ölébe hajtottam a fejem. Ígérd meg, kérlek, hogy vigyázol rám! – böködtem meg a fiú kezét. A lovászfiú könnyes szemmel nézett le rám, s úgy suttogta. – Te vagy a legnagyszerűbb versenyló, akit valaha ismertem, és emellett a legjobb barátom.
Megint csak felnyerítettem a fájdalomtól, képtelenség ezt elviselni!
- Beadjuk neki az injekciót, rendben?
Dan csupán egyetlen pillanatra vette le rólam a szemét, amíg igenlően bólintott az állatorvosnak, aztán csak velem törődött.
- Ne félj, drága Illúzió! Mindjárt szépen elmúlik a fájdalom és te… – ekkor megremegett a hangja, s mintha a megfelelő szavakat kereste volna –… örökkön vágtázhatsz majd a Vadászmezőn, versenyre kelve a széllel, megmutatva mindenkinek mekkora tehetség vagy… Bebizonyíthatod, hogy milyen egy igazi bajnok, aki képes…!
Dan nem bírta folytatni, elhallgatott és csak némán ült mellettem, szeretettel simogatta az arcomat, s csókot lehelt arra az érdekes formájú csillagra a homlokomon.
Könnyei jóságos esőként hullottak a sörényemre és az arcomra, nyomukon elsötétült sárga szőröm.
Bizalommal néztem föl a fiúra és befejeztem, amit ő nem tudott: … szívvel-lélekkel futni, küzdeni az álmaiért, még ha azok sokszor csak illúziók!
Ez volt az utolsó gondolatom, ezzel búcsúztam én tőle és a világtól, hogy örökkön-örökké bajnok lehessek és élhessek, mindenki emlékezetében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése