Dorm: 1. fejezet

A reggeli, sápadt napsugár lelkesen ugrott be az ódon épület lőrés ablakain, míg az alsóbb szintek nagyobb ablakain nevetve megcsillant. A hatalmas, részben viktoriánus kórt idéző kúria leginkább egy erődítményre emlékeztetett. Még most sem akartam elhinni, hogy sikerült, s ezentúl itt fogok lakni. Alig három hónappal ezelőtt még csak reménykedtem a bejutásban. Most pedig úgy tűnt, megfelelőnek bizonyultak a pontszámaim és folytathatom tanulmányaimat az egyetemen, kilométerekre az otthonomtól. Egy darabig tátott szájjal néztem az égbe magasodó kollégiumot, majd tekintetem végigfésülte a tájat. Mindenhol a felhők felé nyújtózkodó, ős öreg fákat láttam, melyek levelei a narancs és a vörös különféle árnyalataiban játszottak. Itt már kezdetét vette az ősz, míg otthon még bőszen zöldelltek a fák levelei, fittyet hányva az évszakra. Hiába voltam ugyanabban az országban, teljesen olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. A levegő hideg volt ugyan, de nem az a csípős, akár a fagyos reggeleken, ám tudtam, az is eljön hamarosan, a jégvirágos tél majd magával hozza. Egyedül érkeztem, a szüleim mindent (amit csak szükségesnek tartottak – értsd ez alatt a fél házat és két hétre elegendő élelmet) bepakoltak egy nagy bőröndbe, aminek a társaságában felraktak egy vonatra, az pedig elhozott ide. Vagy négy órát utaztam (a vasútállomástól megtett utat is beleértve), de nem bántam. A vonatút monoton volt, a végtelen zöld mezők szakadatlanul követték egymást, kész felüdülés volt, ha láttam néhány állatot vagy egy-egy kisebb erdőt. Persze a bőröndöm mellett magammal cipeltem az utazótáskámat is, ami tele volt könyvekkel. A vonaton egy kalandos fantasy regény valótlan világába menekültem, mikor már nagyon elegem volt a valóságból. Az út végére szinte majdnem kiolvastam a könyvet, annyira az a „nem lehet letenni” darab volt! Per pillanat meg úgy tűnt, magam is egy ilyen könyvbe kerültem, vagy netalán valamelyik regény helyszíne elevenedett meg előttem? Ácsorogtam egy darabig, aztán bementem az épületbe. Amint beléptem a két szárnyas ajtón, jobbra tőlem megpillantottam a portát. Azonnal odasétáltam, magam után húzva a nyikorgó kerekű bőröndöt, utazó táskám a vállamon libegett, ahogy húzták le az ígéretesebbnél ígéretesebb könyvek. Tankönyveknek természetesen helye sem volt itt, bár sejtettem, hogy hamarosan azok olvasására kell több időt szentelnem. Ahogy ez eszembe jutott, elszomorodtam és legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Szívem szerint rögtön haza mentem volna, felültem volna a lovam hátára és mindent magunk mögött hagytunk volna. Csakhogy ez lehetetlen, soha többé nem tehetem meg, sóhajtottam csalódottan. De otthon ez volt az elv, valamit valamiért. Választanom kellett közte és a jövő között. A szívem és az eszem egész nyáron csatázott, a szüleim meg csak kontráztak rá. Végül (legnagyobb bánatomra) az ész győzött, s amikor megtörtént az elkerülhetetlen egy kicsit meghaltam odabent. Nem voltam ugyanaz és végig ettől féltem. Tudtam, ha ő nincs, akkor visszaváltozom olyan szürke kisegérré, amilyen voltam az érkezése előtt. Ennek megfelelően pár hete rohamosan szaladt ki alólam a talaj. Az életem erősnek tűnő falai szépen lassan omladoztak.
– Jó reggelt, a kollégiumi szoba kulcsát szeretném átvenni.
– Reggelt. Neve? – az ötvenes évei elejét taposó nő, kissé morcosnak tűnt.
– Natalie Avery.
Csodálkozásomra elég gyorsan pötyögött valamit a számítógépén (megszoktam, hogy az idősebb korosztály egy darabig köröz az ujjával, mint egy sas), aztán lecsap egy betűre, miután megtalálta és ez az egész kezdődik elölről. Utána elém csúsztatott egy lapot.
– Itt írja alá! – bökött az aljára. Sietve átolvastam a szerződést és aláírtam. A nő adott még egy lapot, amit el kellett tennem (a szerződés „másolata” volt az). Pillanatokon belül a 119-es szoba kulcsához is hozzá jutottam. A neheze csak most következett, hiszen valahogy fel kellett másznom a bőröndömmel együtt a harmadik emeletre és el kellett jutnom a déli szárnyba. Lelkesen neki is indultam, csakhogy a második fordulóban minden elhatározásom oda lett. Addig meg-megálltam, mikor már nem bírtam tovább. A bőrönd ilyenkor gúnyosan bámult rám, és ha meg tettem vele néhány lépést nevetett rajtam.  A következő kanyar után újból megálltam és egy kicsit hosszabb ideig időztem nekitámaszkodva a dög nehéz monstrumnak, ami idáig a társam volt. Egyszer csak egy kellemes hang ütötte meg a fülem. – Segíthetek?
Felpillantottam a hang gazdájára, aztán elmosolyodtam. Egy helyes, magas, sportos fiú állt előttem és barátságosan mosolygott, sőt mintha csokoládészín szemei is így tettek volna.
– Igen, köszönöm. A déli szárnyba kell eljutnom ezzel a „szekrénnyel”. Tudod, merre van pontosan? – igyekeztem olyan lenni, mint általában (kedves, barátságos, vicces). Ez az általános kép azonban megdőlni látszott az utóbbi két hétben, amióta elveszítettem négylábú társamat. Mivel ezt az énemet – amit annyira a valódi részemnek tartottam – neki köszönhettem, évekkel ezelőtt ő tett ilyenné.
– Persze, még egy emelettel feljebb és balra, de tudod mit? Elkísérlek és viszem a csomagod.
Hálásan néztem rá, úgy tűnik, létezik még udvariasság. Sokkal gyorsabban tudtam közlekedni a lépcsőn úgy, hogy csupán az utazótáskám volt nálam. Így hát szegény fiú lemaradt tőlem egy kicsit. Szóval igyekeztem lassítani lépteimet és bevárni őt.
– Honnan jöttél? – kérdezte. Volt egy olyan érzésem, hogy az elkövetkezendő hetekben sokszor fogom még ezt a kérdést hallani és hasonlókat, természetesen.
– Wigstonból.
Még engem is meglepett szűkszavú válaszom. Jaj, ne, kezdődik! Visszakerülök oda ahonnan ő szabadított ki!
– Azta, az nem éppen itt van a környékben. – vicces, de még a hangja is mosolygott.
– Hát nem éppen, pont az ország másik vége. Te?
A fiú kicsit szuszogva válaszolt, mikor végre felértünk a déli szárny felé vezető folyosóra. – Tenby-ből, nem olyan messziről, mint te. Jut eszembe, de bunkó vagyok, be sem mutatkoztam.
Zavartan néztem rá, mert bár mindkettőnk megfeledkezett az illemről, mégsem tűnt eddig olyan óriási hibának.
– Dan Reid – nyújtotta jobbját felém.
– Natalie Avery.
Azzal kezet ráztunk. A szobám felé tartva tovább beszélgetünk. Ki mit csinál, hol tanult korábban, mit fog tanulni és a többi. Megköszöntem Dan segítségét, utána eltűntem a 119-es ajtó mögött, a fiú pedig távozott.