Dorm: 3. fejezet
Azt mondják, hogy az, amit első alkalommal álmodik az ember egy új helyen, az valósággá válik. Nos, ebben az esetben én nagyon reméltem, hogy ez nem igaz. A szellemszerű alak egyszer csak eltűnt, akárha a föld nyelte volna el, amitől megkönnyebbültem egy kicsit, de utána sokáig álmatlanul forgolódtam. Végül valahogy mégis sikerült álomba merülnöm, eleinte – ameddig tudatomnál voltam – csupán mély, örvénylő feketeséget láttam lelki szemeim előtt. A nagy semmi szó szerint magához rántott, majd szép lassan tudatalattim átvette a hatalmat. A feketeség néhány perc után tisztulni kezdett, de bár ne így lett volna!
Saját magamat láttam egy kicsiny, fehér csempés fürdőszobában, melynek egyetlen ablakán gyér fény kúszott be. Érdekes volt, hogy az egyik pillanatban még külső szemlélőként láttam magam, a következőben már benne is voltam a cselekmény kellős közepében. Percekig nyugodtan álltam és mélyeket lélegeztem. Azután jobb kezemet a balra tettem, s körmeimet belevájva a bőrömbe, felhasítottam azt. Azonnal vér serkent a sérülés nyomán. Ám az igazán furcsa dolog csak ezután követezett. A seb egyre nagyobb lett, majd belenyúltam, tapogatóztam egy ideig a bőröm alatt és mikor ráfogtam valamire egy nagy rántással, puszta kézzel kiszakítottam azt onnan. Meglepett könnyedséggel szakadt ki helyéről az az undorító valami és nyomán patakzani kezdett a vér. Döbbenten néztem a kezemben tartott akármit, kellett egy kis idő, hogy leessen, mi is az. A saját erem volt az, legalábbis egy darab belőle. Ez őrültség! Teljes mértékben lehetetlen! Még ha a tudatalattim festi is az egészet, ilyen nincs. Felriadtam az ébresztőóra rikácsolására még mielőtt bármi más történhetett volna.
Az ünnepségre igyekeztem éppen, amikor valaki utánam kiáltott. – Hé, várj meg!
Meglepetten fordultam hátra, még mindig a különös álom körül és a szellemen jártak a gondolataim. S lemertem volna fogadni, hogy egész nap ez lesz. Dan loholt utánam. – Hova ilyen sietősen, akár a forgószél?
Elmosolyodtam, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem. Korábban zavart az ilyesfajta közvetlenség, de ez most valamiért más volt. Kivételesen úgy éreztem, ezer éve ismerem őt. – Az ünnepségre, természetesen.
– Á, oda nem éri meg rohanni, hacsak nem akarsz célkeresztbe kerülni.
Ami azt illeti, már most abban éreztem magam. Kérdőn néztem rá, ugyan mit ért ez alatt, ha nem a mostani helyzetet?
– A szervezők előszeretettel terelgetnek minket, s azok, akik elsőnek érkeznek, rendszerint az első széksorokhoz kerülnek. Ha feltűnési viszketegséged van, akkor nem szóltam, csak – folytatta – hát nem éppen úgy nézel ki, mint akinek az lenne.
Nem bírtam megállni nevetés nélkül. – Persze, az minden vágyam. Szóval akkor hová menjünk?
– Nana, miféle rosszba viszel engem? – játszotta a sértődöttet és gyanakvót egyszerre.
– Ugyan, én a légynek sem tudnék ártani – vágtam ártatlan képet. Így hát az ünnepség helyett – mivel volt még addig vagy egy teljes óránk – a közeli parkot választottuk. Dan az odafelé vezető úton végig az idegenvezető szerepét játszotta. Meg kell hagyni, nagyon vicces volt, szinte minden egyes épülethez, helyhez volt valamilyen hozzáfűznivalója.
– Az ott a sportcsarnok, ajánlom figyelmedbe az elkerülését, mert Mr. Snow egy hajcsár.
Kérdőn néztem rá, azonban ő már folytatta is. - A menzán nem a legjobb a kaja, fennáll az ételmérgezés esélye, a büfé sokkal biztonságosabb.
Erre kitört belőlem a nevetés, mire ő is nevetni kezdett. Még sok hasonló intelemmel jött, s végig nevettünk; én azon, amiket mondott, ő meg azon, hogy mennyit szakadok a humorán.
– Milyen suliban tanultál? – kérdezte hirtelen nagyon komolyan. Nem tudtam eldönteni, hogy ez is a poén része-e. Végül úgy döntöttem: nem az.
– Egy művészeti iskolában. – feleltem szűkszavúan, megint csak megijesztve saját magam. A park nagy volt és gyönyörű, egy óriási tölgy tövében telepedtünk le, egy padon.
Dan mosolygott – Mire véljem ezt a nagy váltást? Talán a művészetből nem lehet megélni? Vagy nem voltál elég tehetséges, amit erősen kétlek. Tényleg! Megnézhetem a rajzaidat?
Pillanatokig zavartan mosolyogtam rá; tudhattam volna, hogy mindenkinek szemet fog szúrni és ez lesz az első kérdésük.
– Hát nem igazán jövedelmező vállalkozás. A rajzaim nem éppen érdemesek a nemes publikum figyelmére. És te, milyen suliban tanultál?
– Á, csak egy mezőgazdasági suliban – legyintett –, a szüleimnek van egy kis farmja, így egyértelmű volt milyen tanulmányokat folytatok a közeljövőben.
Nem gondoltam volna, hogy a mai világban még létezik ez az eleve elrendeltetés elve dolog, mert a szüleid azt mondják és te jó gyerek lévén azt is csinálod, amit mondanak.
Az az egy óra gyorsan elrepült, mehettünk is az ünnepségre, melyről majdnem sikerült is elkésnünk. Ám csak oda értünk és szerencsére nem kellett elöl ülnünk.
Saját magamat láttam egy kicsiny, fehér csempés fürdőszobában, melynek egyetlen ablakán gyér fény kúszott be. Érdekes volt, hogy az egyik pillanatban még külső szemlélőként láttam magam, a következőben már benne is voltam a cselekmény kellős közepében. Percekig nyugodtan álltam és mélyeket lélegeztem. Azután jobb kezemet a balra tettem, s körmeimet belevájva a bőrömbe, felhasítottam azt. Azonnal vér serkent a sérülés nyomán. Ám az igazán furcsa dolog csak ezután követezett. A seb egyre nagyobb lett, majd belenyúltam, tapogatóztam egy ideig a bőröm alatt és mikor ráfogtam valamire egy nagy rántással, puszta kézzel kiszakítottam azt onnan. Meglepett könnyedséggel szakadt ki helyéről az az undorító valami és nyomán patakzani kezdett a vér. Döbbenten néztem a kezemben tartott akármit, kellett egy kis idő, hogy leessen, mi is az. A saját erem volt az, legalábbis egy darab belőle. Ez őrültség! Teljes mértékben lehetetlen! Még ha a tudatalattim festi is az egészet, ilyen nincs. Felriadtam az ébresztőóra rikácsolására még mielőtt bármi más történhetett volna.
***
Az ünnepségre igyekeztem éppen, amikor valaki utánam kiáltott. – Hé, várj meg!
Meglepetten fordultam hátra, még mindig a különös álom körül és a szellemen jártak a gondolataim. S lemertem volna fogadni, hogy egész nap ez lesz. Dan loholt utánam. – Hova ilyen sietősen, akár a forgószél?
Elmosolyodtam, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem. Korábban zavart az ilyesfajta közvetlenség, de ez most valamiért más volt. Kivételesen úgy éreztem, ezer éve ismerem őt. – Az ünnepségre, természetesen.
– Á, oda nem éri meg rohanni, hacsak nem akarsz célkeresztbe kerülni.
Ami azt illeti, már most abban éreztem magam. Kérdőn néztem rá, ugyan mit ért ez alatt, ha nem a mostani helyzetet?
– A szervezők előszeretettel terelgetnek minket, s azok, akik elsőnek érkeznek, rendszerint az első széksorokhoz kerülnek. Ha feltűnési viszketegséged van, akkor nem szóltam, csak – folytatta – hát nem éppen úgy nézel ki, mint akinek az lenne.
Nem bírtam megállni nevetés nélkül. – Persze, az minden vágyam. Szóval akkor hová menjünk?
– Nana, miféle rosszba viszel engem? – játszotta a sértődöttet és gyanakvót egyszerre.
– Ugyan, én a légynek sem tudnék ártani – vágtam ártatlan képet. Így hát az ünnepség helyett – mivel volt még addig vagy egy teljes óránk – a közeli parkot választottuk. Dan az odafelé vezető úton végig az idegenvezető szerepét játszotta. Meg kell hagyni, nagyon vicces volt, szinte minden egyes épülethez, helyhez volt valamilyen hozzáfűznivalója.
– Az ott a sportcsarnok, ajánlom figyelmedbe az elkerülését, mert Mr. Snow egy hajcsár.
Kérdőn néztem rá, azonban ő már folytatta is. - A menzán nem a legjobb a kaja, fennáll az ételmérgezés esélye, a büfé sokkal biztonságosabb.
Erre kitört belőlem a nevetés, mire ő is nevetni kezdett. Még sok hasonló intelemmel jött, s végig nevettünk; én azon, amiket mondott, ő meg azon, hogy mennyit szakadok a humorán.
– Milyen suliban tanultál? – kérdezte hirtelen nagyon komolyan. Nem tudtam eldönteni, hogy ez is a poén része-e. Végül úgy döntöttem: nem az.
– Egy művészeti iskolában. – feleltem szűkszavúan, megint csak megijesztve saját magam. A park nagy volt és gyönyörű, egy óriási tölgy tövében telepedtünk le, egy padon.
Dan mosolygott – Mire véljem ezt a nagy váltást? Talán a művészetből nem lehet megélni? Vagy nem voltál elég tehetséges, amit erősen kétlek. Tényleg! Megnézhetem a rajzaidat?
Pillanatokig zavartan mosolyogtam rá; tudhattam volna, hogy mindenkinek szemet fog szúrni és ez lesz az első kérdésük.
– Hát nem igazán jövedelmező vállalkozás. A rajzaim nem éppen érdemesek a nemes publikum figyelmére. És te, milyen suliban tanultál?
– Á, csak egy mezőgazdasági suliban – legyintett –, a szüleimnek van egy kis farmja, így egyértelmű volt milyen tanulmányokat folytatok a közeljövőben.
Nem gondoltam volna, hogy a mai világban még létezik ez az eleve elrendeltetés elve dolog, mert a szüleid azt mondják és te jó gyerek lévén azt is csinálod, amit mondanak.
Az az egy óra gyorsan elrepült, mehettünk is az ünnepségre, melyről majdnem sikerült is elkésnünk. Ám csak oda értünk és szerencsére nem kellett elöl ülnünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése