Álomlátó
– Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, ellenben nagyon is jól tudtam, ebből semmi jó nem származik majd. Akkor felriadtam egy nagy csattanásra. Ijedten ültem fel az ágyban és zavartan néztem körül a kis szobában. Hirtelen azt sem tudtam, hol is vagyok pontosan; otthon, egy barátnál vagy bent a kollégiumban. Ahogy körvonalazódtak előttem a bútorok alakjai, megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy otthon vagyok, vagyis biztonságban. Otthon sosem folytatódtak az ilyen valóságszerű álmok, ha visszaaludtam, míg máshol igen. Vajon holnap mi fog történni? – kérdeztem magamtól, közben felkapcsoltam az éjjeli lámpát, hogy megnyugodjak egy kicsit. A barátságos sárga fény pillanatok alatt kiszorította összes baljós gondolatomat tudatomból. Nagyjából egy éve kergettek őrületbe az ilyesfajta álmok, melyek annyira valóságosak voltak, és rendszerint valami fura dolog történt utánuk a következő napon. Egy ilyen álom után például előfordult, hogy igen kellemetlen beszélgetésbe keveredtem egy ismeretlennel, akkor azt hittem, az az alak és az álmomban szereplő ugyanaz a személy. Onnantól kezdve még inkább igyekeztem kerülni az embereket, pedig addig sem voltam túlságosan társasági lény. Az ismétlődő és egyre valóságosabb álmoknak köszönhetően meg bizalmatlanságom csak nőttön-nőtt az emberek felé. Hosszú percekig ültem, felhúzott térdekkel ringatózva, miközben a paplan a padlón nyugodott. Vártam, hogy dübörgő szívem lenyugodjon valamelyest, hogy a fülemben lüktető vér dobolása alábbhagyjon. Ostoba álmok, morogtam. Természetesen senkinek sem beszéltem róluk, amúgy is ki hitt volna nekem? Le mertem volna fogadni, hogy a szüleim azonnal bedugtak volna egy diliházba, ha tudják. Nos, ez volt az én kis titkom; éjszakánként a valós és a valótlan elválaszthatatlanul összeolvadt képzeletem csúf játékában. S mivel ezek az álmok erősebbek és fenyegetőbbek lettek, mint eddig bármikor hetek óta fontolgattam egy dilidoki felkeresését, holott egyáltalán nem hittem ezekben a dolgokban. Éreztem amint elnehezednek a pilláim és lassan visszasüllyedtem az álmok vihar korbácsolta tengerébe. Az idegen valósággal magához rántott, pedig alig ért hozzám. Ez nem lehet, itt és most nem folytatódhat!
Kétségbeesetten kapálóztam, de már nem tudtam mi is a valóság.
Egy egész héten át kísértett újból ugyanaz az álom, s mindig ugyanott lett vége. Az idegen nekem szegezte a pisztolyt, kibiztosította, de mielőtt meghúzta volna a ravaszt, felébredtem. Itt az ideje beszélnem a szüleimmel, vagy legalábbis anyával. Talán ő még nem nevet ki.
Őszi, esős szombati nap volt, amikor végre elő mertem állni a képtelenségemmel.
– Anya! – kezdtem bizonytalanul – Beszélhetnénk?
Szép arcát azonnal elcsúfították az aggodalom halovány vonásai. Részben ettől tartottam, nem akartam, hogy fölöslegesen aggódjon. – Igen, mit szeretnél nekem elmondani?
Leültem vele szemben az asztalhoz, a konyha – és ha jobban belegondolok – az egész ház a csönd kivételesen idegesítő gomolyába burkolózott. Nem sok kellett hozzá, hogy visszakozzak. Anya bátorítóan nézett rám, attól tartok ő egészen másra számított, mint amit mondani akartam.
– Szóval nagyjából egy éve van egy visszatérő álmom, ami nagyon valóságos és egyre nyomasztóbb. – fejeztem be és kíváncsian vártam a reakcióját. Ki fog nevetni, épeszű ember nem mond ilyeneket.
Anya viszont nem felelt, csak kiment a konyhából. Egyre jobb, sóhajtottam csalódottan. Kisvártatva egy régi fotóalbummal tért vissza, fellapozta, azután a kezembe nyomta és rábökött az egyik képre. A fotón egy hozzám hasonló – majdhogynem kiköpött másom – fiatal nő volt. Kérdőn néztem fel.
– Ő volt a dédnagyanyád és szintén voltak ilyen furcsa álmai. Te egy álomlátó vagy.
Most aztán teljesen összezavarodtam. Értetlenül néztem hol anyára, hol a fotóra. Nem ezt vártam, hanem arra számítottam, hogy anya majd elintézi egy olyan mondattal mint például: "Jól van kislányom, menj el orvoshoz."
Jobbnak láttam sétálni egyet, mert ez már igazán sok volt.
– Kérlek, nagyon vigyázz magadra és figyelj oda az álmokra! – szólt még utánam.
Másnap reggel izzadtan ébredtem, a hajam az arcomhoz tapadt, hálóingem meg csatakos bőrömhöz. Lerúgtam magamról a takarót és gondolkodás nélkül kirohantam a fürdőszobába,ott ledobtam a ruhámat, s bevetődtem a zuhany alá. Vagy tíz percig élveztem a forró víz ölelését, azt remélve, hogy végleg lemoshatom magamról a zavaros álom nyomait. Azonban a gondolataim szüntelenül csak akörül forogtak. Így mentem iskolába, ahol olyan voltam, mint egy élőhalott. Ha szóltak hozzám csak bólintottam vagy nemlegesen ráztam a fejem, amúgy meg üres tekintettel bámultam magam elé.
Délutánra annyira kikészültem, hogy elhatároztam elmegyek pszichológushoz. A sulié pont kapóra jött. Bár már az elején nem tetszett a dolog, mivel az irodája egy elég kihalt, majdhogynem alagsori folyosón volt. Hezitáltam mielőtt kopogtatásra emeltem a kezem, utána pedig legszívesebben sarkon fordultam volna. Csakhogy lábaim földbe gyökereztek. Zavartan álltam az ajtó előtt, mikor lenyomódott a kilincs és egy szőke, harmincas éveiben járó, vastag keretes szemüveget viselő hölgy jelent meg előttem.
– Szia! Miben segíthetek? – kérdezte barátságosan, mégis rossz érzésem támadt. Először elnézést akartam kérni, majd lelépni, de maradtam. Az álmokban felsejlő idegen és az általa közvetített fenyegetés túlságosan is nyomasztóvá vált.
– Jó napot! Kíváncsi lennék a véleményére egy nem éppen hétköznapi dologban... – nem mertem befejezni a mondatott, inkább félbehagytam, s csak ijedten néztem magam elé.
– Jól van, gyere be!
S azzal az ajtó becsukódott mögöttem, szanaszét kergetve minden porcikámban az aggodalmat. Kissé bizonytalanul, de nagyjából összefoglaltam a problémámat, aztán csak lesütött szemmel vártam, hogy kinevessen vagy bármi hasonló. Ám nem egészen ez történt. Nem nevetett, hanem csak kétkedve nézett rám.
– Hát ez tényleg nem hétköznapi probléma, annak idején még édesanyám mesélt hasonlókat esténként. Nem lehet, hogy neked is csupán túl élénk a fantáziád?
Zavartan néztem rá, annak ellenére, hogy valami hasonlóra számítottam.
– Talán – motyogtam magam elé, lesütött szemekkel, már nem mertem a szemébe nézni.
– Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?
A kérdésétől megrökönyödtem. Igazán nem akartam belekeverni senkit sem ebbe az őrültségbe, amit még mindig nem akartam elhinni. Kezdtem rosszat sejteni, hogy újabb problémába ütközöm.
– Köszönöm, jó – feleltem percekkel később, amiből a nő egyből következtetett.
– Mit szólnál hozzá, ha hetente egyszer eljönnél hozzám és beszélgetnénk egy kicsit?
Ha lehet még inkább összezavarodtam és egy kissé meg is rémültem.
– Maga őrültnek tart, igaz? – bukott ki belőlem hirtelen, egyenesen a szemébe néztem és vártam a választ.
A pszichológus nem mondott semmit, de világosan látszott a szemén, mit gondol. Ideje volt távoznom, ezt már úgysem úszhattam meg, ennyi pedig bőven elég volt a kínos pillanatokból.
– Köszönöm, hogy fogadott, a beszélgetést megfontolom. – szavaim valósággal kongtak az ürességtől, miközben kiléptem az ajtón.
Két hónappal később hazafelé sétáltam az állomásról, amikor egy sikátorból egy fekete ruhát viselő alak ugrott elő. Elkapott a karomnál fogva és berántott a sikátorba, mindezt feltűnés nélkül, fényes nappal. Segítségért akartam kiáltani, de tenyerét rászorította a számra, míg másik kezével lefogott.
– Nem ér sikítani, rendben?
A hang ismerős volt valahonnan, na de honnan is? Hát persze, az álmomból!
Bólintottam, mire elvette a kezét. Pillanatok alatt előkerült valamelyik kabátzsebéből egy pisztoly, melynek hideg csöve nekinyomódott a halántékomnak. Szóval tényleg így kell, hogy vége legyen? Egy golyóval a fejemben? Remegve próbáltam megállni kocsonyává vált lábamon.
– Most pedig szépen ideadod a pénzed!
Összezavarodtam, s meg sem mertem mozdulni.
– Na, mi lesz már?! – rivallt rám, a fegyver kattant egyet, ahogy kibiztosította. Magamban lassan számoltam tíztől visszafelé, azt remélve, hogy előbb-utóbb felébredek. Ám ez maga volt a rideg valóság, ami az elmúlt hónapok alatt annyira eggyé vált a képzelttel. Engedelmesen előszedtem kabátomból a pénztárcámat és az összes pénzt odaadtam.
– Ez nem valami sok – dünnyögte csalódottan támadóm. –, vagy neked mindössze ennyit ér az életed?
Sírhatnékom támadt, ám a sós könnyek valahogy elmaradtak.
– De hát csak ennyi van nálam! – csattantam fel, amit minden bizonnyal nem kellett volna. Válaszként kapásból kaptam egy erőteljes ütést a pisztoly agyával, amitől elestem. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem a pisztoly egyenesen rám szegeződött.
– Hova küldhetem? – kérdezte. Ösztönösen felugrottam a földről és rohanni kezdtem ki a sikátorból. A fegyver fülsiketítően eldörrent mögöttem, a golyó a közelemben csapódott be. Vagy elég gyors voltam, vagy ő célzott ennyire rosszul. Még két lövést adott le, melyekből egy sem talált, de mindkettő nagyon közel járt a célhoz, éreztem amint súrolják a bőröm. Csak érj ki a sikátorból, ne nézz hátra! – dübörgött a fejemben. Ez tűnt az egyetlen megoldásnak még mielőtt holtan esnék össze egy kósza golyótól. Hallottam, hogy támadóm rohan a nyomomban és néha útjára enged egy pisztolygolyót. Már csak pár méter, tarts ki! – parancsoltam magamra. Akkor azonban a lábamba fúródott valami, abban a pillanatban pokoli fájdalom járta át egész testemet és elvágódtam, a macskakő szétszakította a ruhámat és felhorzsolta a bőrömet. Több sebből is véreztem, de a leginkább a golyó ütöttéből. A pisztolygolyó valahol az izom és a csont határán állt meg. Nyöszörögve, alig látva a fájdalomtól kúsztam ki a sikátorból, kárörvendően röhögő támadómmal a nyomomban.Alig értem ki az utcára, forogni kezdett körülöttem a világ, majd elhomályosult minden. Még gyengén ugyan, de érzékeltem, hogy valaki fölém magasodik, lefogadtam volna, hogy a pisztolyos fickó az.
Napokkal később egy hófehér kórteremben tértem magamhoz, a lábam be volt kötve, az ágyam melletti szekrényen egy friss virágcsokor állt. Zavartan néztem a nevető kék virágokat. Mi történhetett miután elájultam? Abban egészen biztos voltam, hogy nem haltam meg, de akkor...? Hirtelen valaki kopogtatott a kórterem ajtaján.
– Tessék – szóltam ki erőtlen hangon, kissé remegve az idegességtől. Egy ismeretlen fiú lépett be az ajtón.
– Szia! Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy. Tudod nem minden nap esnek az ember kezébe ilyen csinos, de félholt lányok.
Akaratlanul is eszembe jutott az a homályba vesző alak, akit azelőtt láttam, hogy minden elsötétült volna.
– Köszönöm, hogy megmentettél. Mi lett a fickóval?
A fiú megállt az ágy szélénél. – A rendőrség elkapta. Amúgy meg csak jó időben voltam jó helyen.
Hirtelen előkerült egy revolver a kabátzsebéből, rajta egy hangtompítóval és a sors fintoraként megcsókolt a halál. Mondtam már, hogy az álomlátók korán halnak, ha nem figyelnek eléggé oda az álmaikra? Nos, ez azért van, mert olyan hosszú ideig álmodják ugyanazt, hogy előbb-utóbb a valóság és a képzelet összekeveredik, a világ pedig torz festménnyé válik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése