Dorm: 4. fejezet
Későre járt már, amikor tévelyegve sétáltam valahol félúton a bár és a kollégium szürke épülete között. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi a pontos idő, de nem is érdekelt. Mások is hasonló állapotban távoztak a szórakozóhelyről. Odalent eleinte nagyon jó volt a hangulat, egy előadás ment, ami este hatkor kezdődött és egészen kilencig eltartott, utána már csak ittunk. Bár igyekeztem minél kevesebb piát fogyasztani, hiába, valaki mindig újra töltötte a poharam. Annak örültem, hogy más egyebet nem csempészett bele, csupán az egyre keserűbb fröccs várt rám egyfolytában. A nyolcadik pohár után fel sem tűnt az íze, s vele együtt veszett az időérzékem is. Viszont kezdtem rosszul érezni magam, a világ lassan forgott körülöttem, a zene hangos zagyvalékká vált és fájt tőle a fejem. A levegő pedig felforrósodott, alig jutott le belőle a tüdőmbe. Sürgősen ki kellett jutnom a kis helyiségből, amely még szűkösebbé vált a táncoló, ücsörgő emberektől. Még emlékeztem, hogy amikor lejöttem ide Dant is látni véltem valahol a tömegben, azóta azonban sok ital lefolyt, s minden nyomasztóan zavarossá vált. Szabadulni akartam, ezért értelmetlen bocsánatéréseket motyogva az orrom alatt nekiindultam egy hosszúnak ígérkező útnak. Nos, azóta bolyongtam a néptelen betonúton, ilyenkor csak a részegek és az őrültek közlekednek, gondoltam és szerettem volna azt hinni, hogy az előbbihez tartozom. Ha még egyszer meghallom, hogy "ex", kirohanok a világból, álltam meg egy pillanatra, s a térdemre nehezedtem. Muszáj volt valahogy levegőhöz jutnom, de a gyomrom őrületes bukfenceket vetett, meg annyira égetett, mintha valami szörnyeteg karmolná éles karmaival a hasfalamat. Éreztem amint feltolódik a nyelőcsövemen és utána a torkomon a gyomorsav undorító íze. Nem tudtam, hogy engedjem szabadjára, vagy inkább nyeljem vissza. Utóbbival próbálkoztam, ám nem sikerült, ezért inkább öklendeztem míg meg nem szabadultam tőle. Undorodva töröltem meg a szám, csak remélni tudtam, hogy senki sem látott. Az összejövetel folyamán többször felhangzott az "ex vagy sohatöbbi sex" vezényszó, ami annyit jelentett, hogy meg kellett innunk a poharunk egész tartalmát.
Folytattam utamat, majd betámolyogtam a nagy, díszes, fekete kovácsoltvas kapun. Meglepett, hogy még nyitva van, többnyire zárták éjszakánként, nehogy valami külsős vagy esetleg egy hajléktalan betévedjen. A kapuban újfent meg kellett állnom egy kicsit, hogy kifújjam magam. Ezúttal nem rókáztam, hanem végre levegőhöz jutottam. A pihenőt követően mentem tovább. Kicsit szédelegve eljutottam a lépcsőkhöz, azokon pedig valahogy felsétáltam. Csak mindezek után kezdtem el pánikolni, mert nem találtam a beléptetőkártyámat, hiába forgattam ki sorra a zsebeimet. Talán kiesett valahol, tűnődtem, de ez azt jelentette, hogy a kulcsomat is elhagytam. Na, ezt jól megcsináltam, torkoltam le magam. Sírásra görbülő szájjal, az idegességtől és az italtól egyre magasabb test hőmérséklettel álltam a zárt ajtó előtt, halkan szidalmazva magam. Aztán megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy aznap este a pótkulcs volt nálam, de ettől függetlenül a beléptetőnek nyoma veszett.
– Szia! - a váratlan hangtól összerezzentem. – Segíthetek?
Kissé nehézkesen fordultam meg, a mozgásom koordinálatlan és darabos lett. Hogy a fenébe jutottam el idáig?
– Persze, köszönöm – leheltem némi borpárlattal, holott a józan eszem azt kiabálta, hogy "NEM", mégsem hallgattam rá, mert az ital mámora elnyomta. Kellett pár perc, hogy az előttem lévő alakok visszanyerjék valódi formájukat és egyetlen személlyé váljanak. Elmosolyodtam, mikor felismertem Dant. A fiú hagyta, hogy belekapaszkodjak a karjába, amíg ő lecsippentette a kártyát az ajtó melletti készülékkel.
– Ha jól emlékszem, a 119-esben laksz, ugye?
Pár perc múlva csupán ennyi telt tőlem: – Aha.
Hát, azt mondják az embernek az italtól eltűnnek a korlátjai, azonban az enyémek szilárdan maradtak a helyükön. Gin, gondoltam, azután meg hangosan is megismételhettem, mert Dan kíváncsian fordult felém. – Nem, nem iszol többet.
– Én, soha! – helyeseltem, közben magam előtt láttam Gint, a nagy, sárga kancát, akiről lemondtam mindezért. Nevetséges!
Hamarosan ott álltunk a 119-es ajtaja előtt, a fiú várakozóan nézett rám, én meg zavartan vissza rá.
– Mi van? – kérdeztem.
– A kulcsod.
Egy hosszú pillanatig csak értetlenül néztem az arcába, aztán megráztam a fejem.
– Szólj, ha megtaláltad, haver. – feleltem piásan, miközben kiszaladtak alólam a lábaim. Ám még mielőtt koppanhattam volna a linóleumon, Dan elkapott. Az adrenalintól hevesen dobogó szívvel próbáltam visszanyerni az egyensúlyom. A fiú félig a kezei között tartott, közben hagyta, hogy lábaim kiegyenesedjenek és megtaláljam az egyensúlyomat.
– Szobatársad merre van?
Úgy néztem rá, ahogy csak egy zavarodott elméjű nézhet.
– Telefonszámát tudod?
– Ja, a telefonomban van, az meg a szobában – vigyorodtam el.
Dan hangosan sóhajtott, mintha belefáradt volna a pesztrálásomba. Egy darabig néztem égnek emelt arcát, ádámcsutkája rajzolatát, hamar felfedeztem rajta a rajzolható vonalakat. Talán egyszer megrajzolhatnám, úgysem rajzoltam még élő modell után, vacilláltam. Dan nyugodt pillantása megint rám esett. – Nos, a folyosón nem maradhatsz, a fiúk meg remélhetőleg még nem értek vissza...
S ezzel karon fogott és szép lassan felmentünk az ő szobájába. Odafent óriási volt a rendetlenség, de mint mindent, ezt is csak halványan érzékeltem. Szóval nem zavart. Dan leültetett az ágyára, ami az ablak mellett volt, aztán felkapcsolta az ottani kis lámpát, hogy lekapcsolhassa azt, amely addig bevilágította az egész szobát miután rátenyerelt a kapcsolóra, amikor bejöttünk. A félhomály sokkal barátságosabb volt, mint az a vakító fény, amit a plafon közepén függő égő adott.
– Tessék! – nyújtott felém egy nagy pohár vizet. Hálásan elfogadtam, s mohón kiittam.
– Köszi.
Dan szobája nagyjából ugyanakkora volt, mint az enyém és hasonlóan volt berendezve – valószínűleg az összes kollégiumi szoba ilyen. Szobatársainak szerencsére nyoma sem volt. A fiú hozott még egy pohár vizet, meg fejfájáscsillapítót. Keserű szájízzel nyeltem le a tablettát, hamarosan meg elaludtam. Dan betakart, s leült a közelemben egy székre – legalábbis az utolsó emlékem ez volt róla.
Folytattam utamat, majd betámolyogtam a nagy, díszes, fekete kovácsoltvas kapun. Meglepett, hogy még nyitva van, többnyire zárták éjszakánként, nehogy valami külsős vagy esetleg egy hajléktalan betévedjen. A kapuban újfent meg kellett állnom egy kicsit, hogy kifújjam magam. Ezúttal nem rókáztam, hanem végre levegőhöz jutottam. A pihenőt követően mentem tovább. Kicsit szédelegve eljutottam a lépcsőkhöz, azokon pedig valahogy felsétáltam. Csak mindezek után kezdtem el pánikolni, mert nem találtam a beléptetőkártyámat, hiába forgattam ki sorra a zsebeimet. Talán kiesett valahol, tűnődtem, de ez azt jelentette, hogy a kulcsomat is elhagytam. Na, ezt jól megcsináltam, torkoltam le magam. Sírásra görbülő szájjal, az idegességtől és az italtól egyre magasabb test hőmérséklettel álltam a zárt ajtó előtt, halkan szidalmazva magam. Aztán megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy aznap este a pótkulcs volt nálam, de ettől függetlenül a beléptetőnek nyoma veszett.
– Szia! - a váratlan hangtól összerezzentem. – Segíthetek?
Kissé nehézkesen fordultam meg, a mozgásom koordinálatlan és darabos lett. Hogy a fenébe jutottam el idáig?
– Persze, köszönöm – leheltem némi borpárlattal, holott a józan eszem azt kiabálta, hogy "NEM", mégsem hallgattam rá, mert az ital mámora elnyomta. Kellett pár perc, hogy az előttem lévő alakok visszanyerjék valódi formájukat és egyetlen személlyé váljanak. Elmosolyodtam, mikor felismertem Dant. A fiú hagyta, hogy belekapaszkodjak a karjába, amíg ő lecsippentette a kártyát az ajtó melletti készülékkel.
– Ha jól emlékszem, a 119-esben laksz, ugye?
Pár perc múlva csupán ennyi telt tőlem: – Aha.
Hát, azt mondják az embernek az italtól eltűnnek a korlátjai, azonban az enyémek szilárdan maradtak a helyükön. Gin, gondoltam, azután meg hangosan is megismételhettem, mert Dan kíváncsian fordult felém. – Nem, nem iszol többet.
– Én, soha! – helyeseltem, közben magam előtt láttam Gint, a nagy, sárga kancát, akiről lemondtam mindezért. Nevetséges!
Hamarosan ott álltunk a 119-es ajtaja előtt, a fiú várakozóan nézett rám, én meg zavartan vissza rá.
– Mi van? – kérdeztem.
– A kulcsod.
Egy hosszú pillanatig csak értetlenül néztem az arcába, aztán megráztam a fejem.
– Szólj, ha megtaláltad, haver. – feleltem piásan, miközben kiszaladtak alólam a lábaim. Ám még mielőtt koppanhattam volna a linóleumon, Dan elkapott. Az adrenalintól hevesen dobogó szívvel próbáltam visszanyerni az egyensúlyom. A fiú félig a kezei között tartott, közben hagyta, hogy lábaim kiegyenesedjenek és megtaláljam az egyensúlyomat.
– Szobatársad merre van?
Úgy néztem rá, ahogy csak egy zavarodott elméjű nézhet.
– Telefonszámát tudod?
– Ja, a telefonomban van, az meg a szobában – vigyorodtam el.
Dan hangosan sóhajtott, mintha belefáradt volna a pesztrálásomba. Egy darabig néztem égnek emelt arcát, ádámcsutkája rajzolatát, hamar felfedeztem rajta a rajzolható vonalakat. Talán egyszer megrajzolhatnám, úgysem rajzoltam még élő modell után, vacilláltam. Dan nyugodt pillantása megint rám esett. – Nos, a folyosón nem maradhatsz, a fiúk meg remélhetőleg még nem értek vissza...
S ezzel karon fogott és szép lassan felmentünk az ő szobájába. Odafent óriási volt a rendetlenség, de mint mindent, ezt is csak halványan érzékeltem. Szóval nem zavart. Dan leültetett az ágyára, ami az ablak mellett volt, aztán felkapcsolta az ottani kis lámpát, hogy lekapcsolhassa azt, amely addig bevilágította az egész szobát miután rátenyerelt a kapcsolóra, amikor bejöttünk. A félhomály sokkal barátságosabb volt, mint az a vakító fény, amit a plafon közepén függő égő adott.
– Tessék! – nyújtott felém egy nagy pohár vizet. Hálásan elfogadtam, s mohón kiittam.
– Köszi.
Dan szobája nagyjából ugyanakkora volt, mint az enyém és hasonlóan volt berendezve – valószínűleg az összes kollégiumi szoba ilyen. Szobatársainak szerencsére nyoma sem volt. A fiú hozott még egy pohár vizet, meg fejfájáscsillapítót. Keserű szájízzel nyeltem le a tablettát, hamarosan meg elaludtam. Dan betakart, s leült a közelemben egy székre – legalábbis az utolsó emlékem ez volt róla.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése