Rejtekvölgy

Kiskoromban mindig a körhintára szerettem volna felülni, de a szüleim sosem engedték. Azt mondták túl veszélyes, de ezt csak kifogásnak véltem. Azóta eltelt közel húsz év, s mindez idő alatt egyszer sem ültem körhintán. Bár az utóbbi időben még vidámparkba se tettem be a lábam. Ma viszont ott álltam egy óriási kapu előtt, amin a "Rejtekvölgy" cégér díszelgett, a kovácsolt vaskapu és a hely nevét hirdető betűk már messziről észrevehetőek lettek volna, ha a természet nem veszi vissza azt, ami egyszer az övé volt. Így hát meg is lepődtem, amikor séta közben belebotlottam egy borostyán borította, a fák között lapuló, emberi kéz alkotta világ maradványaiba. Kíváncsian söpörtem odébb néhány faágat, meg némi könnyező borostyánt, hogy hozzáférhessek a kaput zárva tartó lakathoz, amely egy rozsda marta láncon függött. Megráztam, mire az a lánccal együtt az avarba hullott. Idebent, az erdő mélyén még alig mutatkozott az ősz, ellenben a városban lévő fák már hetekkel ezelőtt sárgulni kezdtek. A Rejtekvölgy tehát újból megnyitotta a kapuit, csupán be kellett volna lépnem, mégsem mozdultam. Álltam egy helyben, némán, a környezetem zajait hallgatva. Valahol a távolban szarvasbika hívta párját, a közeli fák lombkoronájában valamilyen madár neszezett. Utána befelé kezdtem figyelni, saját magamra, a fejemben csapongó gondolatokra, melyek zavaros emlékek képét öltötték magukra. Lelki szemeim előtt felderengett egy autó roncsai egy vasúti átjáróban. Két fekete zsákba csomagolt valami, amire azt mondták, hogy a szeretteim. Nem értettem, kérdeztem is a rendőrt. – Anya és apa mikor jönnek értem?
Ám ők sajnálkozva, szomorúan néztek rám és nemmel válaszoltak. Azt állították, hogy soha többet nem jönnek értem és sajnos igazuk lett.
A kapu megnyikordult, ahogy belöktem, darabjaira törve a csöndet és világgá kergetve az emlékeket. Mindössze hét éves voltam akkor, s ennyi volt az összes emlékem a szüleimről. A baleset után a nagyszüleim neveltek fel, idén végeztem az egyetemen, bölcsészkaron. Terveim persze nem voltak a jövőt illetően, most azonban nem érdekelt más, csak Rejtekvölgy. Bent voltam hát, hirtelenjében tanácstalanság lett rajtam úrrá; nem tudtam, hova menjek először, mit nézzek meg közelebbről. Végül tétova léptekkel elindultam az előttem húzódó kövezett ösvényen, amit sejteni lehetett a rajta terpeszkedő moha, meg gaz alatt. Tőlem jobbra egy céllövölde romjai álltak, csak a különféle színű és pontokat érő mezőkből tudtam erre következtetni, egy darts táblára emlékeztettek. Tovább mentem, az ösvényen haladva még számos bódét láttam, melyekben egykoron árusok kínálhatták portékájukat. Néhányban a polcokon még ott árválkodtak a penészes, dohos, eső áztatta plüssök. A legtöbb bódé beázott vagy nem is volt teteje. Az út váratlanul éles szögben elkanyarodott, megbicsaklottam egy kiálló kőben és kis híján elestem. Miután visszanyertem az egyensúlyom, felnéztem és egy óriáskerék tövében egy embert pillantottam meg. Gondolkodás nélkül szaladni kezdtem felé, bár a józan eszem azt súgta: ez őrültség, ismeretlenekbe botlani a semmi közepén, egy elhagyatott helyen. Mégis elindultam felé. Csakhogy az idegen szó szerint köddé vált, egyszerűen szerte foszlott a szürkületben. Megrökönyödve torpantam meg, ez ugyan mi volt? A következő pillanatban azonban egy albínó nyuszit véltem felfedezni a magas fűben. Hófehér bundája és vérvörös szemei nem éppen segítették a rejtőzködésben. Követtem, a nyúl előttem szaladt cikcakkban, néha megtorpant, két hátsó lábára nehezedett és beleszagolt a levegőbe. Kicsiny orra egyfolytában remegett, hosszú füleit megvilágította a lemenő nap lombokon átkúszó utolsó fénye, aminek köszönhetően kirajzolódtak kék erei. Addig mentem utána, amíg be nem mászott a szellemvasút barlangjába egy aprócska résen keresztül. Megtorpantam az épület bejáratánál, amely zárva volt és bevallom, amúgy sem lett volna kedvem bemenni oda. Akkor azonban egy felém sétáló alak vonta magára a figyelmemet. A férfi fekete öltönyt és nadrágot viselt, előbbi alatt fehér inggel, a ruhadarab mandzsettái békákat ábrázoltak. Az ismeretlen öltönyének jobb oldali zsebében egy zsebkendő volt gondosan összehajtogatva.
– Elnézést, hölgyem! Nem látta véletlen a nyulamat, Bohémot?
Egy röpke másodpercig kétségbeesetten néztem rá. – De, láttam a nyulát a szellemvasút ajtajának rései között eltűnni.
– Aj, az ostoba! Pedig, mindjárt kezdődik az előadás, miféle bűvész az, akinek nincsen nyula? - s azzal leemelte a cilinderét, amiben ott ült a vörös szemű nyúl.
Akaratlanul is elmosolyodtam és megtapsoltam, mire a férfi meghajolt és köddé vált. Részese lettem egy nem létező világnak, vagy mi? Miféle játékot űz velem a képzeletem? Attól tartottam, a választ sosem fogom megtalálni kérdésemre. Így hát immár céltalanul folytattam utamat a vidámparkban. Hamarosan látni véltem egy hatalmas hullámvasutat, mely rozoga, fa tartószerkezeten állt. El sem tudtam képzelni, hogyan tarthatja még a rothadó, szúette faváz ezt az egészet. Hát erre sem ülnék fel, az biztos, gondoltam és azon tűnődtem, vajon merre lehet a körhinta. Nincs olyan vidámpark, amiben ne lenne! Rejtekvölgy nem lehetett kivétel. Időközben a betonösvény beleveszett a moha és gaz alkotta szőnyegbe, mely földszagú avarral keveredett. S akkor megláttam, végre! Egy óriási karusszel állt a fák között, az egész olyan hívogató volt. Döbbenetemre már semmiféle eltévedt lélekkel nem találkoztam, ennek ellenére kellett néhány perc, hogy oda merjek menni a körhintához. Mikor ott álltam tőle karnyújtásnyira, levegőt sem mertem venni. Csak nagy szemekkel néztem, igyekeztem mindent az emlékezetembe vésni. A fehér és meggypiros színét – amit még mindig fel lehetett ismerni a pattogzó festék ellenére –, az üres szemekként tátongó lámpákat, a lovakat. Összesen hét táltos állt és várta lovasát, de közelebb lépve láthattam, hogy egykoron volt nyolcadik is. Talán történt vele valami, esetleg elromlott, vagy összetört, találgattam. Kíváncsian mentem közelebb, míg nem megsimogattam az egyik fából faragott lovat, éj feketére volt festve, a homlokán csillagot viselt, kantárja mélykék színű volt, ahogyan a nyereg is. Bárki készítette, gyönyörű munkát végzett. Bárcsak be lehetne indítani, gyermeki énem felébredt és élni akart a lehetőséggel, hogy életemben először körhintán ülhessek. Csakhogy sehol sem láttam a körhinta beindításáért felelős szerkezetet, minden bizonnyal ellopták. Így hát kissé csalódottan, de felültem az Éjtáltosra; legalábbis a lábánál lévő tábláról ezt a nevet olvastam le és az 1982-es évszámot, meg egy bizonyos C.J. monogramot. Hosszú percek óta ültem a szépen faragott ló hátán, mikor éreztem, hogy a talaj megmozdul alattam. Hihetetlen volt, de a körhinta elindult velem valamiféle csoda folytán. Lelkesen felkiáltottam, aztán ujjongani kezdtem örömömben, ez így ment vagy négy körön keresztül, amikor is furcsa dolog történt. A ló, amin ültem, megremegett alattam. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, illetve a körhinta forgó mozgásának a műve az egész, de nem, a ló újból finoman megrázkódott.
– Mi a fene?!
Éjtáltos hirtelen horkantott, s egyik fülét felém fordította, miután meghallotta a hangomat. Döbbenten meredtem az immár életre kelt lóra. A lovat ábrázoló faragás, már nem is tűnt annyira faszerűnek, sokkal inkább emlékeztetett egy hús-vér lóra. Izmok játékát éreztem magam alatt, amint a paripa beugrott vágtába. Megkapaszkodtam a sörényében és magamban reménykedtem, hogy be tudja venni a kanyart. Szerencsére sikerült neki, szóval megtettünk vagy két kört a többi lovat kerülgetve, amik éppen ébredeztek. Hamarosan egy egész ménes volt a nyomunkban, egyik ló sem emlékeztetett faragott mivoltára, sokkal inkább valódiaknak tűntek. Éjtáltos váratlanul élesen jobbra fordult, majd egy nagy lendülettel leugrottunk a körhintáról. Mindezek után hatalmas vágtaugrásokkal megindultunk a bejárat felé, a többi lóval a nyomunkban. Hazáig meg sem álltunk, és soha többé nem tértünk vissza Rejtekvölgybe, a többi ló szétszéledt az erdőben. A körhinta lovait és az egész hely illúzióit örök rejtély övezi, nekem csupán az a gyönyörű, fekete ló juttatja eszembe életem első körhintás emlékét – ami lassan több, mint öt éve volt –, amely mai napig szeretettel vár rám az istállóban, igen az ő neve Éjtáltos és valamiféle varázslatnak köszönhetően valódi lóvá változott.