Novelláim
Az itt megjelenő novellák a képzelet szüleményei. A karakterek, események és párbeszédek teljes mértékben a szerző fantáziájának teremtményei, így nem tekinthetőek valósnak. Bármely hasonlóság létező eseményekhez vagy személyekhez, akár élőkhöz, akár holtakhoz, csakis a véletlen műve lehet.
A novellák bármely részletének vagy egészének közlése, másolása tilos!
A novellákban felhasznált gifek forrása: https://www.google.hu/
A novellákat a jövőben VictoriaArts illusztrálja
A novellákban felhasznált gifek forrása: https://www.google.hu/
A novellákat a jövőben VictoriaArts illusztrálja
Ma este a barátaimmal táborozni készültünk, igazán izgalmasnak ígérkezett az egész...
Szórakozottan meneteltünk a zseblámpás alak után, aki igyekezett a legjobb táborhelyre vezetni minket. Nagyon kételkedtem abban, hogy valaha is letáborozunk, mert már jó ideje csak kerestük a megfelelő helyet. Végül a zseblámpa fénye megállapodott egy holdvilágos tisztáson.
Hosszas zuhanást követően – és miután átbukfenceztem egy bárányfelhőn, mely kétségbeesetten bégetett utánam – könnyedén értem talajt, a vattacukorszerű, perzselő homokban.
Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. A habzó vízözön tombolt a távolban, ugyanakkor hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillant rajtuk a tűző nap sugarai. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Meglepetten fordultam az irányába, de az árny már tova is tűnt, felverve maga után a port, csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy ezüstösen csillogó ló az, de nekem sokkal inkább tűnt szárnyaló paripának, szárnyak nélkül.
Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. A habzó vízözön tombolt a távolban, ugyanakkor hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillant rajtuk a tűző nap sugarai. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Meglepetten fordultam az irányába, de az árny már tova is tűnt, felverve maga után a port, csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy ezüstösen csillogó ló az, de nekem sokkal inkább tűnt szárnyaló paripának, szárnyak nélkül.
Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla.
A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosító szert használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta. De, amikor megvettem ezt a képet, akkor még az előbb említett két tárgy is hozzá tartozott! Mármint, a bohóc akkor még viselte őket.
Varázslatos helyen élek, ahol éjszaka a mocsarat a lidércfények színesítik, a hold fénye pedig mindent oly sejtelmessé tesz. De az otthonomat már évszázadok óta szörnyű legenda övezi, melyet az öregek azért mesélnek egyfolytában, hogy elrettentsenek minket a mocsártól. Hivatalosan még csak a környékére sem lenne szabad mennünk, ám tudni akarom, hogy mi igaz a szóbeszédből. A falu aggjai mindig olyan lehetetlen dolgokat mondtak a mocsár szörnyetegéről, mint például: szüzeket csábít be a lápvidékre, s amint nem szabadulnak többé az örvénylő mocsár szorításából – megeszi őket és a gyűrűsujjaikból talizmánt készít magának, melyet mindig visel. Még sok ehhez hasonló mendemonda járt-kelt a faluban, a szószátyár öregek, pedig olyan átéléssel mesélték őket, mintha maguk is hinnének bennük.
Odakint már rég besötétedett, csak arra vártam, hogy a szüleim elaludjanak végre és akkor nyomás.
– Jól figyeljen! Oda sosem léphet be, sőt ha kedves az élete elkerüli a Vörös ajtót! – mondta a gondnok. Igenlően bólintottam, megint kisgyereknek éreztem magam, akinek megtiltanak valamit, ami ezek után mindennél jobban fogja érdekelni. A Vörös ajtó, vajon mit rejt? – tessék, már most ezen járt az eszem. Ránéztem a vastag tölgyfaajtóra, melyről pattogzott a vérvörös festék, s melynek kopogtatója egy idétlenül vigyorgó udvari bolond volt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a bronzarc ravasz tekintetével rám kacsintott.
Kissé egykedvűen rendezgettem az asztalon szanaszéjjel heverő pergameneket. Az elmúlt néhány évben rengeteg keletkezett belőlük, ahogy papírra vetettem életem történetét. Minden azzal kezdődött, hogy anyám megszabadult tőlem, mondván neki már nem kellek, neveljen fel, aki akar – s ezzel magamra hagyott egy hatalmas vár kapujában.
Remegő kezekkel, mégis óvatosan tettem egyiket a másik után, közben beléjük pillantottam.
A napfény ezernyi darab gyémántként csillant meg a nyugodt víz felszínén. Úgy tűnt, mintha egy unatkozó istenség dobta volna a halandók közé az ékköveit, pedig nem volt más, mint a természet csodája. Egyszerűen gyönyörű volt, elállt tőle a lélegzetem. Alig léptem ki a fák közül a kis tisztásra, aminek közepén csillogott a tó, amikor meghallottam a vidám zsivajt.
A hideg végigfutott a gerincemen az érintése nyomán, mély hangja egyszerre taszított és vonzott. Azonban az ösztöneim erősebbnek bizonyultak a bénító félelemnél. Sosem értettem, miért nem bírom ennyire elviselni, ha valaki hozzám ér. Most is legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, csak szabaduljak. Ám a félelem megbénított, a kéz pedig felkúszott egészen a tarkómig. Megpróbáltam előre dőlni, hogy elkerüljem, de így csak azt értem el, hogy a mögöttem álló alak teste és elém tett karja közé szorultam. Elakadt a lélegzetem, még egyszer tettem egy kétségbeesett kísérletet, majd hagytam, hogy minden újból megtörténjen. Ezúttal is legalább olyan rémes volt, mint múlt éjjel.
Verőfényes reggel volt, melyet madárdal kísért, a levegőben a nyár illata szállt – ez a nap is úgy indult, mint a többi. Az álmos, piros tetős házikók lakói szép lassan ébredezni kezdtek. A lelkes korán kelők némelyike már elindult bevásárolni a hétvégi kerti partira, vagy éppen aznapra. A sportosabbak elmentek kocogni, néhányan pedig sétáltak, páran meg munkába készülődtek. A völgyet az a folyó választotta ketté, melyről a hely kapta a nevét, az Ezüstrév. Minden annyira idilli volt itt, az emberek ismerték egymást, tisztelték a törvényeket, a völgyben nyugvó városka maga volt a béke megtestesítője.
Kiskoromban mindig a körhintára szerettem volna felülni, de a szüleim sosem engedték. Azt mondták túl veszélyes, de ezt csak kifogásnak véltem. Azóta eltelt közel húsz év, s mindez idő alatt egyszer sem ültem körhintán. Bár az utóbbi időben még vidámparkba se tettem be a lábam. Ma viszont ott álltam egy óriási kapu előtt, amin a "Rejtekvölgy" cégér díszelgett, a kovácsolt vaskapu és a hely nevét hirdető betűk már messziről észrevehetőek lettek volna, ha a természet nem veszi vissza azt, ami egyszer az övé volt. Így hát meg is lepődtem, amikor séta közben belebotlottam egy borostyán borította, a fák között lapuló, emberi kéz alkotta világ maradványaiba.
A kövér hópelyhek vígan táncoltak a fagyos szélben. Lenyűgöző volt nézni az ablakból, ahogyan a tél szép lassan birtokba veszi a tájat. Már évek óta nem volt fehér karácsonyunk; talán most más lesz, reménykedtem.
– Alex! Gyere le, vacsora! – anya hangja váratlanul visszarántott az unalmas valóságba. Egy hosszú pillanatig még gyönyörködtem a hóesésben és arról ábrándoztam, mekkora hócsatát fogunk másnap vívni a barátaimmal. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le a földszintre, azonban a lépcső aljában megtorpantam, mivel apa szigorú tekintetével találtam szemben magam.
– Alex! Gyere le, vacsora! – anya hangja váratlanul visszarántott az unalmas valóságba. Egy hosszú pillanatig még gyönyörködtem a hóesésben és arról ábrándoztam, mekkora hócsatát fogunk másnap vívni a barátaimmal. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le a földszintre, azonban a lépcső aljában megtorpantam, mivel apa szigorú tekintetével találtam szemben magam.
Azt mondják, ők a leggyorsabbak a világon, hogy simán kenterbe verik a versenylovakat. A zsokék minden bizonnyal csak álmodoznak arról, milyen lehet egy ilyen teremtmény hátán ülni. Veszélyes, hiszen egy telivér is képes közel hetvennel száguldani… Hát még akkor egy ilyen ló?! A nagyszüleim rengeteget meséltek a Kelpie-k legendájáról, mire a szüleim mindig megrótták őket. (Anya szülei ugyanis lovakkal dolgoztak a mindennapokban, és imádták a lóverseny hangulatát.) Folyton azzal jöttek, ha már túl sok badarsággal tömték a fejem, hogy ez mind csupán kitaláció. Ilyen lovak nem léteznek. Most pedig itt állok a Scarba nevezetű szigeten és csodálom a Corrycreckan-öbölt, a túloldalon meg egy másik sziget bontakozik ki a ködfátyolból, a Jura.
>>Tovább olvasom
(Első rész)
„A báránynak is igaza lehet a farkassal szemben.” – olvastam valahol, valamikor. Most azonban felrémlett elmém zegzugos útvesztőjében, de nem tudtam volna megmondani, kitől származik az idézet vagy egyáltalán miért jutott eszembe. Csak álltam a szobám tágas ablaka előtt és bámultam bele a néma éjszakába.
>> Tovább olvasom
Álmatagon néztem az elsuhanó tájat az autó hátsó ülésének ablakából. A smaragd mezők vidáman zöldelltek a távolban. A valóságot megfestette egy régi álomkép; egy vágtázó ló lovassal a hátán, amint bármiféle erőfeszítés nélkül hagynak maguk mögött mindent. Biztosra vettem, hogy képesek lennének akár a világ végére is elmenni. Ezt szerettem volna, elfutni minden és mindenki elől.
(Második rész)
Két év telt el a Maverickkel való első találkozásom óta. Ez idő alatt rengetegen lettünk, mi kívülállók, és egy napon elegünk lett. Kivonultunk az utcára, hogy hangot adjunk nem tetszésünknek. Eleinte csupán tüntettünk, amire a kormány a rendőri erők bevetésével válaszolt. Nem adtuk meg magunkat, a békésnek induló szándékaink meg bemocskolódtak. Közelharcba keveredtünk a rendőrökkel. A zsernyákok letartóztattak, akit csak tudtak, de fellépésük kevésnek bizonyult a tengerként morajló tömeg megfékezésére. Hat napon keresztül megállás nélkül küzdöttünk, ekkor már a katonaság ellen. Azt hiszem itt kellett rájönnünk, hogy kevés esélyünk van a változtatásra.
Képzelj el több egyforma, üres folyosót, amiknek a kövei megannyi színben pompáznak. Minden nap ezeken az utakon bolyongok, amelyek szüntelenül egymásba futnak, így sosem tudom, pontosan hol vagyok. Annyira egyformák, hogy már képtelenség megkülönböztetni őket egymástól, pedig még az elején szemet szúrtak az apró részletek. Most meg sokszor azt sem veszem észre, ha az egyik átjáróból sikerül belépnem egy másikba. Azt hiszem végleg eltévedtem, sosem jutok ki innen…
Elmerengve szemléltem a fehér papírlapon lassan életre kelő lovat, miközben a nyári eső kitartóan dobolt az ablakon. Szívesebben lettem volna kint, sétáltam volna a tocsogó betonon egyenesen ki a világból. Azonban jelenleg egész más kötötte le a figyelmemet. Lelkesen húztam egymás után a vonalakat, satíroztam és csodáltam a feketének mennyiféle árnyalata lehet.
Képzelj el több egyforma, üres folyosót, amiknek a kövei megannyi színben pompáznak. Minden nap ezeken az utakon bolyongok, amelyek szüntelenül egymásba futnak, így sosem tudom, pontosan hol vagyok. Annyira egyformák, hogy már képtelenség megkülönböztetni őket egymástól, pedig még az elején szemet szúrtak az apró részletek. Most meg sokszor azt sem veszem észre, ha az egyik átjáróból sikerül belépnem egy másikba. Azt hiszem végleg eltévedtem, sosem jutok ki innen…
>>Tovább olvasom
Csöndesen ültem az íróasztal mellett és üres tekintettel meredtem a plafonra. Szerettem volna valahol egészen máshol lenni, a ház némasága egyre nyomasztóbban nehezedett rá a vállamra. Összegörnyedtem tőle. A gondolataim meg ide-oda csapongtak tudatom végtelen csarnokában. Képtelen voltam bármi észszerű cselekedetre. Csak szabadulni akartam ettől az érzéstől – a semmi igazán idegesítő valami tud lenni.
(Harmadik rész)
Belebámultam a lány szomorú, sápadt arcába. Úgy tűnt a világ összes fájdalma az ő vállán nyugszik. Szerettem volna segíteni rajta, ráébreszteni, hogy ez nem igaz, de igazából nem értettem őt és a viselkedését sem. Igen, te idióta már megint tönkre tetted a körülötted lévőket! Meg sem kellett volna születned és élned sem kellene! Miért nem vagy képes kifejezni önmagad? Úgy kellene viselkedned, mint a többi ember! Egy szörnyeteg vagy, aki mindent eldob vagy elpusztít maga körül! Ott kellett volna hagyniuk a szüleidnek a kórházban!
Ökölbe szorult jobbom megremegett mellettem, ahogy a keserűség könnyei kicsordultak a lány szeméből. A csalódás árnyalata színezte meg egy pillanatra az arcát. Azt hittem egy pillanatig, hogy reagálni fog, de néma maradt.
Ökölbe szorult jobbom megremegett mellettem, ahogy a keserűség könnyei kicsordultak a lány szeméből. A csalódás árnyalata színezte meg egy pillanatra az arcát. Azt hittem egy pillanatig, hogy reagálni fog, de néma maradt.
Olyan világba születtem, ahol az empátia kiveszőben van és az érzelmek az ember valódi énjével együtt rejtve maradnak. Mindenki falakat épít maga köré, hogy védje a lelkét, azonban sokakkal ellentétben én átlátok ezeken a megközelíthetetlen építményeken. Velem együtt akadnak még néhányan, akik különböznek a többiektől, akiknek még nem fagyott meg teljesen a szíve, így képesek együtt érezni másokkal és megérteni őket. Még jobban felhangosítottam a fülhallgatómban szóló zenét, hátha elnyomja azt a rengeteg gondolatot, ami éppen a fejemben járt.
Szomorúan néztem a földön heverő apró darabokat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. Ugyanakkor dühös voltam magamra, amiért ilyen ügyetlen voltam és elejtettem. De hiszen az előbb még a kezemben volt és olyan biztosan tartottam! Most meg…!
>>Tovább olvasom
Megjegyzések
Megjegyzés küldése