Dorm: 15. fejezet

Napokkal később sem tértem magamhoz, annyira megdöbbentett Dan tragikus szellemalakja, de az élet ment tovább. Az utóbbi időben nem történt semmi hátborzongató, ezért már kezdtem elhinni, hogy egy normális helyen tanulok és nem egy szellem járta, ódon épület falai között. Megkezdődött a félévi hajrá; az utóbbi időben sorra írtuk a zárthelyi dolgozatokat és ideje volt elkezdeni a felkészülést a vizsgaidőszakra is. Most bántam igazán, hogy a szorgalmi időszakban kísértetvadászattal töltöttem inkább az időmet, minthogy a tanulásra fordítottam volna. Éppen azon voltam, hogy a legkülönfélébb kémiai képleteket jegyezzem meg, de sehogy sem akarta az agyam felfogni őket, amikor kopogás ütötte meg a fülem. Kíváncsian léptem az ajtóhoz, elfordítottam a kulcsot, mire a zár engedett és ajtót nyitottam. Helen otthon tanult inkább, így két hete csak az enyém volt a kollégiumi szoba. Nekem ugyanis semmi kedvem nem volt hazamenni. Meglepetten mosolyodtam el, amikor Dannel találtam szemben magam. – Már kezdtem azt hinni, hogy illemtudó lett a baltás gyilkos.
Mindketten idétlen nevetésben törtünk ki az idétlen viccen, amit csak mi ketten értettünk.
– Bejöhetek?
– Persze, üdvözöllek a birodalmamban! – léptem el az útjából. – Helen lelépett, biztos megunta a társaságomat.
A fiú tovább mosolygott, szerencsére vette a szerencsétlen poénjaimat, amelyekkel talán próbáltam megakadályozni, hogy a legutóbbi kiruccanásunk szóba kerüljön. Nem akartam semmiféle természetfelettiről beszélgetni, vagy ennél jobban a részese lenni. Bőven elég volt egy szellemet beengedni a szobámba, még ha jelenleg egyáltalán nem tűnik annak.
Ahogy Dan belépett, észrevette az ágyamon heverő tankönyveket. – Megzavartalak a tanulásban? Menjek el?
Habozás nélkül vágtam rá. – Nem!

– Mit tanultál amúgy? – Dan szinte otthonosan közlekedett a szobámban.
– Kémiát, de dög unalom. Sehogy se akar a fejembe menni.
A fiú kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon, a szétdobált tankönyveim és füzeteim reménytelenül vetették le magukat az ágyról.
– Igazán megvárhattad volna amíg összepakolok! – hajoltam le a füzetekért és könyvekért, Dan azonban nem felelt, csak a némán a karom után nyúlt és maga mellé húzott. – Hagyd a tanulnivalót egy kicsit, annál lejjebb úgysem eshetnek!
– Miért, talán tudsz jobbat? – továbbra is ragaszkodtam a humortalan viccek pajzsához. Sajnos nem bizonyult a legjobb menedéknek. Dan nem válaszolt, inkább óvatosan a kezébe vette a kézfejem. Egy pillanatig azt hittem, hogy jeges fantomszerű érintést fogok érezni, de kellemeset csalódtam. Ugyanis teljesen valódinak éreztem az érintését: hús-vér emberi kéztől származónak, amelyben semmiféle hidegség sincsen. Egy röpke másodpercig kíváncsian néztem vele farkasszemet, de hamar elkaptam róla a tekintetem, a kezem viszont a kezében maradt. Zavaros gondolataimba belopakodott a fiú szellemalakja, amitől taszítónak éreztem a mostani helyzetet. Dan könnyed csókot lehet a jobb orcámra, majd várta a reakciómat. Tétováztam idegességemben, sehogyan sem tudtam kitörölni emlékezetemből összetört alakját. – Mi a baj? – kérdezte végül, finoman az állam alá nyúlt közben, nehogy másfele nézzek.
– Én, te... ez az egész. Képtelen vagyok elfelejteni, hogy nem vagy valódi és, hogy hogyan nézel ki a valóságban; Lay-vonal ide vagy oda.
– Értem – kissé sértetten csengett a hangja, de a szeme nevetett. – Akkor mit csináljunk? Igazán elszakadhatnál egy kicsit a könyveidtől. Különben is, szünetet kell tartanod mielőtt az agyad túlterhelődik és felrobban!
Nevetve bokszoltam bele a mellkasába – hogy a fenébe lehetsz ennyire valóságos, érzékszervekkel felfogható?! Nem bírtam felfogni a Lay-vonal titkát.

***

Miután túl voltam az első vizsgámon – ráadást sikeresen –, úgy éreztem, ünnepelnem kell. Persze nem egyedül, s mivel Helen még nem jött vissza, ezért felkerestem Dant. Amikor bekopogtam a szobájába, az egyik haverja nyitott ajtót. A magas, gesztenyebarna hajú fiú barna szeme felcsillant, amint meglátott és összekapcsolt gondolatban a szobatársával. Itt volt a megfelelő alkalom az újabb ugratásra. – Te, Dani fiú! Itt a csajod, mit mondjak neki arról a másikról, akit a szekrényben rejtegetsz?
Feszülten elmosolyodtam a gyenge poén hallatán. – Mik ki nem derülnek, Dan! De nyugi, nem foglak a barátaid szeme láttára kinyírni.
Az ajtót elálló srác felröhögött, majd hüvelykujját felmutatva díjazta, hogy beszálltam az oltásba. Le mertem volna fogadni, hogy valami egész másra számított, mondjuk egy hisztérikus kitörésre. Dan hamarosan megjelent az ajtóban, s tettetett durvasággal félrelökte szobatársát az ajtóból. – Húzzunk innen, mielőtt végez a maradék használható agysejtjeinkkel, mert másra nem jók a poénjai!
– Szép volt – jegyeztem meg halkan, hogy csak ő hallja. Azzal már ott sem voltunk.